Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)

ÉPÜLETSZERKEZETI ELEMEK

ciát figyelhettünk meg. A folyamat hosszabb volt, mivel bennük sütötték a kenyeret. Egy funkcióval többről kellett gondoskodni felszámolásukkor. Miután ma mind a hazai, mind a csehszlovákai oldalon a paraszti lakosság nagy része is pékkenyeret fogyasztott (tíz-tizenöt éves múltja volt ennek is), egyre több kemence állt használaton kívül. A házbeli kacatok rakhelyévé váltak: például Martoson az egyik háznál, a rossz nádazás miatt a becsöpögő eső elől a család régi háziszőttes textíliáit mentették a kemencébe! A ma is fennálló kívülfűtős kemencék részben a nagyon elesett szegény családoknál, részben nagyon öregeknél fordultak elő, akik a felszabadulás utáni építkezésbe, mint idős, magányos emberek, nem kapcsolódtak be (özvegy, beteg stb.). Tizenöt-húsz évvel ezelőtt részben még a szubjektív megtartástól is sok függött (konzervatív, csak a gazdasággal törődő ember stb.). Az utóbbi két évtizedben azonban szinte kötelezővé vált az átalakítás, ahol egy-két helyen még megvolt a régi berendezés, ott a nemzedékváltással, örökösök beköltözésével, vagy az elnéptelenedő ház teljes megsemmisülésével pusztult el a hagyományos és ma már nagyon meghaladott, de kétségtelenül tisztes múltú tüzelőberendezés. Konyhai sütőkemence Amint ezt az alaprajzok elemzésénél is vázoltuk, azokon a helyeken, ahol a szoba fűtését kályhával oldották meg, a lakóházak hagyományos konyhai sütőkemencéjének két alapvető változata volt. Nevezetesen Győr, Mosón, Pozsony, Nyitra és Észak-Komárom vármegyék területén használatosak voltak a konyha hátsó, szomszéd felőli falán kívülre, illetve a falba épített, a szomszéd felé kiugró kemencék. Ezzel szemben Sopron, Észak-Veszprém, Dél-Komárom vármegyék házaiban a konyha „kéményalja" nevű részének közepére épített kemencéket fényképezhettünk (239-241. kép). Különösen érdekelnek bennünket a konyha hátsó falához kívülről csatlakozó, konyhából kezelhető kiugró kemencék (242-243. kép). Figyelmünket indokolja, hogy nyilvánvaló a kisalföldi ház középkori fejlődésének eredménye is. Nem lehet kétséges, hogy a kívülfűtős kályhával együtt került a kisalföldi parasztság kezére. Noha a Kisalföld területéről megfelelő ásatások nem állnak rendelkezésünkre, a Nagyalföld területén feltárt középkori falusi lakóházak teljesen azonos megoldású tüzelőberendezése kell, hogy meggyőzzön bennünket feltételezésünk helyességéről.

105 Az, hogy a nagyalföldi parasztság lakóházából eltűnt a konyha fala mögé kieresztett kemence, a Kisalföld jelentős területein pedig tömegesen megmaradt, nem ellentmondás, hanem a lakáskultúra fejlődésének két, egymást követő periódusaként értelmezendő tény. E ponton is fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a kisalföldi népi kultúra archaikusabb, mint a nagyalföldi. Ugyanannak a késő középkori, jobbágy-paraszti kultúrának a szerves fejleményei, ugyanazt a fejlődési utat járták végig, csak a fejlődés egyes fázisai időben később következtek be, a táji fejlődés késleltető hatásai miatt. A kisalföldi lakóházak konyhai kemencéi ma és a közelmúltban magasabb padkára voltak építve. A padkák szögletesre, általában téglából, nyerstéglából voltak falazva, de sárból is készülhettek. (Korábban - a Nagyalföldön feltárt lakóházak sütőkemencéihez hasonlóan -, itt is a padlószintre voltak építve. Egy ilyen kemencét még sikerült fényképen megörökíteni Táp községből.) A padkára épített kemencék feneke általában a konyha padlószintje fölött 45-60 centiméterre volt. A kemence belső tere 160-180 cm hosszú, legnagyobb szélessége szintén 160-180 cm körül mozgott. A tűztér minél könnyebb, célszerűbb kezelése céljából, alakja egy, az oldalán benyomott ovális idomra (pingpongütő formára) hasonlított. így a kemence szájából a tűztér minden pontját el tudták érni, nem volt benne tisztíthatatlan rész. A kemencék tűzterének belső magassága 60-80 centiméter között változott. A kemenceszáj a konyhában, a fal mellé emelt padkára nyílott. Sokszor a padkára a kemence boltozatát meghaladó magasságú mellvédet falaztak. Ebben alakították ki a kemence száját (benne a „tévőivel), s felette a kemence jobb légjáratát biztosító füstlyuk is helyet kapott (244. kép). Van példa arra, hogy a füstlyuk előtt kis kéményt, füstvezető kürtőt építettek, a gázok szabályozottabb vezetésére. A padkát és a fölötte lévő felfalazást gondosan alakították ki, tapasztásból, sárból csinos peremekkel tagolták. Miután a kisalföldi lakóházak fala általában rendkívül vastag volt, a sárfalak több mint egy méteresek is lehettek, a kemencék építésénél a falba eső részt is igyekeztek hasznosí-