Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)

ÉPÜLETSZERKEZETI ELEMEK

fűtésén kívül sütő és főző funkciója is volt. Itt kell megjegyeznem, hogy a fennálló kályhában is folyt ételkészítés, kenyérsütés, azonban e kályhák alapterülete kicsi, mennyiségileg korlátozott volt a teljesítőképességük. A fekvő kemencék, de a fekvő kályhák is segítettek ezen, nagyobb felületű tűzterük lévén. Gondolnunk lehet arra, hogy a fennálló kályhák visszaszorulása részben emiatt történhetett meg az utóbb említett tüzelőkkel szemben. Hasonló okból válhattak kedveltté a boglyakemencék is a Nagyalföldön. A helyi emlékezet a kályhákkal kapcsolatosan arról tudósít, hogy a kályhák tüzelőanyaga is nád, sás, szalma, esetleg rőzse volt. Ebből arra kell gondolnunk, hogy a kályha-kemence váltás nem bizonyosan a tüzelőváltás következménye. A váltást előmozdító okok között meg kell említeni azt is, hogy a kemencéket a háziak, vagy helyi specialisták maguk készítették. A kályhával kapcsolatosan részben az anyag beszerzése, részben a felépítése során kikerülhetetlen volt a pénzért dolgozó mesterember munkájának igénybevétele. A fennálló kemence szintén a konyhából fűtött tüzelőberendezés volt. Az általunk fényképezett banai példány 150-180 cm hosszú, 180-200 cm széles volt. Magas, kb. 1,2 méteres, a padkát teljesen kitöltő, csak a szoba hátsó, oldalsó falától kissé elálló, felfelé kissé keskenyedő (csonka gúla kubus), hőpalástja mintegy 80-120 centiméter magas. Fala vastag sárfal volt, kívülről gondosan meszelve. Teteje lapos, rajta edények, könyvek voltak. A kemence hőpalástjának idomai nem voltak élesek, ez lehet, hogy a sok tapasztás következménye. A konyha kéménye alatti, széles padkára nyíló szája előtt sártevő volt. A tüzelőpadkán oldalt jobbról, balról tűzhelyek. Vizsgálatunk idején a szobában vasbádogból készített takaréktűzhely állott nyáron is, ahogyan a szőnyi kemencénél is rakott tűzhely volt a kemence mellett. A fekvő kemence északi irányba a Kisalfölddel szomszédos, archaikusabb területekre is átkerült, a fennálló kemence pedig keleti irányban követhető. Fejér megyében kedvelt forma volt, de elvezetnek nyomai Veszprém felé is. Azt hisszük, nem véletlenül voltak a Kiskunság nyugati oldalán hasonló szögletes, magas, fennálló kemencék. Ez a kemencetípus is olyan tartozéka volt a kisalföldi parasztháznak, amelyik a Nagyalföld népi építkezésével közvetlen kapcsolatban állott. (Magam tanyai lakóházakban a Kunszentmiklós melletti Nagyálláson, egy 1956 tavaszán tett műegyetemi gyűjtőút alkalmával találtam hasonló kemencéket.) A szobabeli tüzelőről kronológiailag nem sokat tudunk mondani. Késő középkori faluásatás a Kisalföldön nem folyt. A kisalföldi múzeumok cserépanyagában meglévő, nagy számú emlékanyag legfeljebb leletmentésekből származó, leginkább szórványként előkerült kályhaszemeket tartalmaz. Ezek kétségtelenné teszik, hogy a Kisalföld falvaiban sok volt a kályhacsempe, aminek alapján feltételezni lehet rendszeres paraszti használatukat is. A csempeszükségletet a későbbiekben is helyi, vagy közeli települések mesterei elégítették ki. Nagyobb fazekas központok voltak a városokban és a kisebb mezővárosokban (Győr, Győrszentmártón stb.). Egyes községekben, ahol megfelelő minőségű alapanyag volt, szintén központok alakulhattak ki, mint például Dörön. A szobabeli kemence két típusa feltehetőleg a 18. század folyamán alakulhatott ki. A 19. század utolsó harmadában viszont már előrehaladt a hagyományos tüzelőberendezések felszámolása, megszüntették a kályhák használatát. Helyükre sütőkemence és rakott takaréktűzhely került, vagy ha az átalakulás a konyha lepadlózásával járt együtt, belülfűtős gyári cserépkályhát rakattak. Egy-két helyen megmaradtak gyűjtésünk megindulásáig ezek az új kályhák. így a lakószoba befogadta a téli idényben a főzést is, a másik esetben pedig a család élete a szintén takaréktűzhellyel fűtött konyhában folyt, az alvást kivéve. Itt a lakókonyha kialakulása szűkítette a szoba használatát. A kisalföldi lakóház fejlődése e tekintetben is azonos tendenciájú volt a nagyalföldiével. Napjainkra a hagyományos házakban a rakott tűzhelyek is végképp eltűntek, helyettük zománcozott lemeztűzhelyek kerülnek használatba, melyeket nyáron - ha még van - a szabadkémény alá állítva használnak. Az új berendezésű háztartásokban megjelent az utóbbi tizenöt évben a hordozható kályha és közönségesen használttá válik a kőszén és a lignit, majd pedig az olaj, vele együtt bekerült a falusi házba a hozzávaló speciális készülék is. A hagyományos tüzelőberendezésekről egyre több házban hiába érdeklődik a kutató, másutt pedig csak véletlen segítheti ahhoz, hogy még rakott tűzhelyeket láthasson (237-238. kép). A kívülfűtős, szobabeli, melegítő funkciójú kemencék esetében is teljesen azonos tenden-