Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)

ÉPÜLETSZERKEZETI ELEMEK

padlástér lezárását a tetőzet rövid oldalain. A hosszú oldalak mentén azonban másként kellett megoldást találni. Erre többféle lehetőség adódott. Először is sok olyan tetőszék volt, amelyek alatt a padlástér a hosszanti oldalak mentén nem volt lezárva. A régi, szerényebb épületeken nem volt ritka, hogy a falkorona és a tetősík belső oldala között kisebb-nagyobb rés volt. Előfordult az is, hogy a lakórész felett lezárták a padlásteret, a gazdasági helyiségek felett viszont szabadon állt. Általában a padlásteret padmalyosan zárták le. Az ereszalj felé kinyúló állópadokra és a falra, a koszorúgerendára támaszkodó tartókra deszkázatot helyeztek, így a padlástér teljesen zárttávált. Gyakran ebbe a deszkázatba vágták a padlásfeljáró nyílást is. A hátsó oldalon vagy deszkázat, vagy néhány sor tégla, nyerstégla, esetleg vastagabb sározás is megtette, a nyílás ott keskenyebb volt. A padmalyos rendszerek a padlás rakfelületét jelentékenyen tudták növelni. Martoson volt példa arra is, hogy a tetőhéj és a falkoszorú között fonott sövényt alkalmaztak. Ritkábban fordult elő térdfalas rendszerű lezárás. Ez esetben a felmenő falakat a padlás járószintje fölött, a tető alsó síkjáig folytatták, esetleg könnyebb anyagból kiegészítették. Valószínűleg, a 19. század második felében kezdett ez a megoldás divatba jönni. Kevés volt a megépített padlásfeljáró. A megfigyelt legegyszerűbb megoldás az volt, amikor a falkoronát levésték, hogy a padlásra a falhoz támasztott létráról bemászhassanak, vagy a szénát felhányhassák. A térdfalas padlásoknál kisebb-nagyobb ajtónyílást hagytak. Korai épületeknél a padlásra sokszor a pitvar mennyezetén át vezetett a feljárat. Az újabb, de hagyományos alaprajzú épületeknél előfordult a kamrában álló, beépített lépcső is. Nagygazda helyen az udvari homlokzatból nyíló, a konyha előterébe beálló, beépített lépcső vezetett a padlásra (224. kép). Ezek mellett a megoldások mellett a leggyakoribb a padmaly deszkázatába vágott ajtó. Amint említettem, a Tóközben kedveltek voltak az utcai deszkaoromzatba vágott ajtók. A Kisalföldön a 20. században már a falazott, téglaoromzatos nyeregtető volt a jellemző. Ennek három változata ismeretes. A háromszög oromzatos, szélén macskajárdával ellátott forma a legegyszerűbb (225. kép). Egykét téglány alakú padlásablak, egy-egy vakolatba karcolt betű, évszám díszíthette. A 18. századtól 1950-ig folyamatosan építették. A Szigetközben és a Csallóközben nagyon gyakoriak, de másutt is előfordulnak a romantikus homlokzatok. Ezek oromfalának szélén alul, esetleg középütt és csúcsban négyzetes tagozatok voltak faragva, sok helyütt profilállt vakolatdíszítés gazdagította, az oromzat nyílásait gótikus műformákkal keretezték (226. kép). A múlt század nyolcvanas éveitől az 1930-as évekig divatozott. Sokszor színezték, jellegzetes, újabb alkotó elemei romantikus stílusú homlokzatok, a múlt század végi helyi mezőgazdasági fellendülés kifejezői. A földbirtokos parasztság különböző rétegei egyaránt alkalmazták. A falazott oromzatok harmadik csoportja a barokkos oromzatoké. Ezek oromfala a csúcsban félkörívesen lekerekített. Alatta jobb- és baloldalt két-három homorú és domború körcikk tagolta, ritmikusan váltva egymást (227-228. kép). Az orommező közepén vakolatból, architektonikus keretben egy-két padlásablak és tükör lehetett, az építtető nevével, az építés évszámával. A 19. század folyamán a tehetősség építészeti jelzője volt, majd fokozatosan a jobb anyagi viszonyok között élő középparasztság körében is gyakorivá vált. Nagyon gyakran nádas tetőkkel jár együtt, míg az előző, romantikus típus sokszor már cseréptetővel készült. Az esetek döntő többségében nagyon jelentős az ízlés késése. Biztosan 18. századi, barokkos oromfalat paraszti kézen csak alig néhányat ismerünk, a 19. századi faluképben mégis jelentős szerepük volt (229., 65. kép). Esetükben meglehetős biztonsággal követhető a város - külváros - kisváros - falu terjedési útvonal. Gyc5r parasztok lakta külvárosában láthatjuk nagyon szép, legkorábbi példányait. Itt bizonyosak lehetünk a 18. századi, 19. század eleji datálásokban, a környék falvaiban csak jóval később jelentkeztek. Elvétve századunkban is építettek néhány barokkos oromfalat. Az oromzatok itt ismertetett fajtái sem döntik meg azt az állításunkat, miszerint a Kisalföld falusi parasztháza átlagában nagyon kevés, a szomszédos területekhez képest különösen kevés magas művészetből származó architektonikus elemet mutat fel. Készítőiket korábbi periódusban a céhes mesterek, majd pedig a tanultabb kőműves vállalkozók között kell keresni. Az 1949-1950 utáni nagy építkezési hullám során a négyzetes alaprajzú épületeken új, ad-