Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)

ÉPÜLETSZERKEZETI ELEMEK

konyább végüknél összetolták a hosszító rész töves, vastagabb végével. így a nádszőnyeg az elemi nádszálak hosszánál lényegesen szélesebb lehetett. A lésza minden csomóját kör keresztmetszetűre formálva legalább három, négy helyen szalmakötéllel megkötötték, de ha a szükség úgy kívánta - még újabb helyeken is kötést tettek (160-161. kép). Részben ez ad magyarázatot arra is, hogy a kisalföldi tetőkön miért találunk olyan feltűnően sűrű szarufakiosztást. Javítás alatti tetőn láthattunk olyan megoldást is, amikor karvastagságú csomókba kötött nádtartókra dolgozták fel a tetőzet nádját (207. kép). A tetőzeten négy sor nád volt, valamint a legfelső sor szegése. A négy sort simán, síkban verték fel, az egyes sorokat veszszővel szorították le. Korábban, nagyjából az első világháború utánig, a nádazók fűzfaveszszővel varrták a tetőt. Utóbb azonban teljesen általánossá vált a fémdrót használata. A nádtetőkben az első rétegek sokáig háborítatlanul megmaradtak, hiszen a javításoknál újabb és újabb rétegeket vertek föléjük. Ez az oka annak, hogy a vesszőgúzsos tetőfedés számtalan emléke máig megfigyelhető maradt. A tetőzet széleit a nádfedés esetében is lépcsőzetesre készítették, amit a 19. század közepe óta általánossá vált széldeszkázat, vagy a falazott oromzat eltakart (208. kép). Emlékezet szerint azonban régebben voltak deszkázat nélküli tetőhéjak. A gerincet jobb- és baloldalra fordított, középen egymásba csavart szegéssor takarta. A gerincen végighaladó kötéscsomó sort szintén nádból készült, vályú alakú göngyöleggel takarták le (209. kép). A szeges két végén a két-három szegőpászmát mintásán keresztbe fektették, így rácsos díszítést tudtak kialakítani. A Kisalföld északi részén az oromcsúcs körüli nádat ferdén verték fel, vastagabbra hagyták, mint más részen. Az ilyen tetőknél a nád a széldeszka fölé ért és mögüle kiemelkedett. A nádtetőkön ritkán ablakot hagytak, néha pedig szénafelhányó nyílást. Ezeknél a nádat vessző, deszka, vagy fakeretekre dolgozzák fel, mintha ott újra kezdődne a tető széle. A nádtetőt használó vidékeken a sövénykéményeket náddal burkolták, hogy külső és belső tapasztásukat a csapadék le ne mossa (210. kép). A téglakémények mögötti nádazatot gondosan kellett kidolgozni, hogy be ne ázzék. Egyik megoldásban kis tetőcskét készítettek a kémény és a tetősík között, másutt pedig a kémény szélességével megegyezően, méretre vágott nádból kitöltötték a kémény és a tetősík közötti részt vízszintesen. A tetőzet nádazását a majd minden községben megtalálható helyi specialisták végezték. Ok voltak azok, akik a bonyolultabb nádmunkákhoz, nádfal készítéshez is értettek. Ma elsősorban azokban a községekben űzik a mesterségüket, ahol nagyobb nádtermő helyek voltak. Életkoruk már 60-80 év körüli, bár elvétve vannak középkorúak is közöttük. A termelőszövetkezetek szerfás istállói, a kaszárnyákban készülő vermek, a juhhodályok az elmúlt években is adtak új munkát. Lakóépületeken, parasztgazdák számára egyáltalán nincs, vagy alig van munkájuk, javításokkal kell beérniük. A nádazással együtt járhattak a tégla-, deszkaoromzatok, voltak azonban „farazatos" tetők is. A hátulsó házvégeken viszonylag gyakoriak maradtak a farazatok. Elülső farazat azonban csak egyetlen alkalommal volt megfigyelhető (Bana községben) (211. kép). Tetőformák A kisalföldi lakóház nyeregtetős volt. Korai vonatkozású visszaemlékezések teljes lekontyoltságról tudósítanak. Többször említettük már előzőleg is, hogy voltak olyan lakóházak, amelyeknek utcai és udvari végében egyaránt lekontyolt színek voltak szerves egységet alkotva a ház egészével. Agasfás fedélszékú, elöl kontyolt színű ház egyetlen rajzát Pálos Ede munkájának köszönhetjük, mint hivatkoztunk is rá. Bana községben 1960-ban láttunk még egy mindkét végén lekontyolt lakóházat. A lekontyolt nyeregtetők egykori, szélesebb körű elterjedettségére utaló adatok jól beilleszthetők az úgynevezett középmagyar vagy „alföldi" háztípusról rendelkezésünkre álló, a 19. század közepétől ismert képi dokumentumok és egyéb adalékok sorába. Törvényszerűnek látjuk, hogy a Nagyalföldön is éppen csak az utolsó példányokat tanulmányozhatták néprajzi kutatóink az 1910-es évektől, és az utolsó hírmondóik Dél-Hevesből, Dél-Borsodból, a fejlődésükben leginkább visszamaradt községekből, körzetekből bukkantak fel, noha a 19. század derekán még nagyobb lélekszámú, forgalmi központnak számító mezővárosok fő utcáin is jelen lehettek hírmondóik. A matyók egykori üstökös házai is analógiát kínálhatnak, melyeknek legutolsó példányait