Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)

ÉPÜLETSZERKEZETI ELEMEK

A 19. század végén, 20. század elején megjelent a Kisalföld belsőbb területein a szarufás tetőszék. A hagyományos alaprajzú épületeknél szintén az építőfa választék szűkülése teremtett ehhez kedvező feltételeket. Legkorábbi elc5fordulásait a fakereskedelemmel foglalkozó népi specialistákhoz lehet kötni, akik a gömbfatutajokon jelentős mennyiségű zsindelyt is hoztak. Maguk gondoskodtak a szükséges tetővázról, s elvállalták lakóházak, pajták zsindelyezését. Zsindely alá minden esetben szarufát alkalmaztak. Több ilyen korai zsindelytető ma is áll. A nehezen beszerezhető, de már romló zsindely fölé később nádréteget vertek. Mind az állószékes, mind a szarufás tető szerepe az 1940-es évekig elenyésző volt a szelemenes tetőszerkezettel szemben. Ennek megfelelően kutatásainkat eddig is, és a jövőben is elsősorban a szelemenes tetőszerkezetekre fordítjuk. Erre ösztönöz az a tény is, hogy az első világháború utánig a szelemenes tetőszéket elsősorban helyi specialisták, szakképzettség nélküli faragók készítették, akik később az iparigazgatási rendeletek hatására egy-egy képzett ács segítségével maguk is iparengedélyt szerezhettek. Egyébként a tetőszerkezetekkel kapcsolatosan is sajátosan megfigyelhető volt, hogy az utóbbi 80-100 esztendőben a parasztság fokozatosan passzívabbá vált az építőmunkában. Egyik vizsgált családban, ahol az 1950 körül meghalt nagyapa fiatal korában templom nagyságú pajtát épített, maga szerkesztette, faragta ki, a középgeneráció már hiányosan ismerte az épületszerkezeteket, a fiatalok pedig még az épületre vonatkozó népi kifejezéseket sem ismerték, holott a szóban forgó objektumot változatlanul használták. Tetőfedés A szórványosan felbukkanó zsindelyt nem számítva, a Kisalföld hagyományos népi építkezésének tetőfedő anyaga a nád volt. Nádon kívül a peremterületen a zsúp is előfordult, sőt a nád drágulása, beszerzésének körülményessége miatt a visszamaradottabb vidékeken szaporodott a zsúpfedésű házak száma. A nádtetők visszaszorulása a zsúpfedéssel szemben abból is lemérhető volt, hogy sokfelé találtam külső héjazatában zsúpfedésű házat, ahol a tetőtérben alul nád volt, amit zsúppal javították. Mind a nád, mind a zsúp a hódfarkú, majd a gépcseréppel szemben öszszességében visszaszorulóban van. Az 1930-as évektől egyre gyakoribbá váltak a műpalafedések, amelyet kedvelté tehetett az is, hogy a legkönnyebb fedőanyag, s az elöregedés miatt amúgy is egyre romló minőségű gerendázatot kevésbé terhelte meg. A hagyományos fedőanyagok elhagyása társadalmi rétegkülönbség nélkül előrehaladt. A helyi fejlődés jellegzetessége, hogy szegényebb sorsúak is szép számmal áttértek a cserép-, esetleg palafedésre, de ugyanakkor nagygazdacsaládok házainál kitartottak a nádas tető mellett. A nádas tetők száma nagymértékben a felszabadulást követően csökkent, mivel a nádlási jog megváltozott, a nád tájilag kiemelkedő értékű exportcikké vált. A zsúpot simán kiterítve, lécsorokra verték fel. Gerincén tővel felfelé fordított kévesor zárta, amelyet szalmakötéllel fontak össze (192194. kép). A tető szélén lépcsőzetesen vágott sor húzódott. A zsúptetőknél a nádazott tetőkkel azonos jellegű széldeszkázatot alkalmaztak. Zsúpos fedésnél gyakoriak voltak a farazatos tetőszékek, ami ma már csak a házak udvari végein fordul elő, a deszka- és tapasztott sövényoromzatok az utcai homlokzatokon teljesen általánosak voltak. Zsúpborítást kaptak a sövényvázú, tapasztott kémények is (195. kép). A zsúpfedés karbantartásához szükséges, nagy mennyiségű szalma előteremtése konzerválta a kézi cséplést is. Falvainkban az asztalhoz vereses szemnyerési mód volt szokásban. 1960 augusztusában Nyalka, Táp, Tápszentmiklós községekben szinte minden zsúpos ház udvarán folyt a zsúpkészítő cséplés (196-198. kép). A Kisalföldön oly sokáig általánosan megmaradt nádfedésnek sajátos helyi megoldása alakult ki. Amíg a nád korlátlan mennyiségben rendelkezésre állt, az építkezésnél minél több helyen igyekeztek felhasználni. így alakult ki, a helyi adottságokkal messzemenően számolva a keresztléc nélküli nádazás. A szelemenes tetőszékre felfüggesztett „födélfák"-ra (szarufákra) hagyományosan nem került a másutt megszokott keresztléc, hanem összefüggő nádszőnyeggel takarták le azokat. A nádszőnyeg, „lésza" helyettesítette a lécezést, erre verték fel a nádhéjazatot (199-206. kép). A 3-4 méter széles lészát maroknyi vastagságú nádcsomókból kötötték. A nádazók jól értettek ahhoz, hogy a lésza többszörösen szélesebb lehessen, mint egy-egy nádszál természetes hossza. Úgy tudtak csomót verni, hogy a nádkévékből kiemelt csomókat a virágos, vé-