Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)

ÉPÜLETSZERKEZETI ELEMEK

még gyűjtéseink idején, számos másutt már eltűnt népszokás, a viselet és a gazdálkodás körébe tartozó archaikus jelenség is előfordult. Olyan községekben, ahol homogén gazdaközösségek éltek, az utolsó ágasfás házak az első világháború után eltűntek, de már előzően is kicsi volt a számuk. Példa erre Rábcakapi, ahol 1957-ben három ágasfás házra emlékeztek a község idősebb lakói. Az ollóágasos tetőszerkezet két alapvető, szerkezetileg eltérő változatban ismert. A Kisalföld egész területén megtalálható - de a nyugati vidékeken ritkább - volt az egyszelemenű ollóágas szerkezet. Jóval nagyobb számban fordult elő a másik változat: a vendégszelemenes, ollóágasos tető (186-188. kép). Az egyszelemenű ollóágasos szerkezetek gyakran másodlagosként fordultak elő, a korábbi ágasfás, szelemenes tetőkben, de korántsem lehet csak ezzel magyarázni meglétüket. Az ágasfás, szelemenes szerkezettel abban is azonosak voltak, hogy a szegényebb vidékek épületein volt a legtöbb beépítve. Korai változatánál az olló a födém keresztgerendájába, vagy az ollópadba nem a tető széléhez közel, volt becsapolva, hanem a gerenda közepe felé. Az olló csúcsa így hegyes szögű, pedig a tetőtér kihasználását jobban biztosítaná, ha az ollócsúcs nagyjából 90°-os szöget zárna be. Ez a primitívebb, hegyes szögű megoldás volt a korábbi. Mind a hegyesszögű, mind a derékszögű ollóval általánosan torokgerendás kötés, „kakasülő" járt együtt. Ollópadjaik vagy a sárgerendán vagy a falban elhelyezett tartóoszlopon nyugodtak. Néhány esetben előfordultak sárgerenda nélküli, pusztán a falra fektetett ollópadok is. A kisalföldi ágasfás, ollóágasos házak födélfái általában helyi eredetű, gyenge minőségű, törékeny ágfák. Főleg égert használtak. Természetes gömbfa állapotban, legfeljebb háncsát eltávolítva építették be a tetőszékbe. A gerincszelemen felett egy-egy párat összeerősítettek: egyik végét behasították, a másikat lapolták, majd egymásba illesztve faszeggel rögzítették. Szélesebb, 6-7 méter fesztávolságú tetőkön a födélfák terhelése, s ennek következtében behajlása, jelentős lehetett. Nagy a távolság a gerincszelemen és a koszorú gerenda között, pedig még azon is túlnyúlik, sokszor nem kis mértékben. Ezt a nehézséget oldotta meg a vendégszelemenes tetőszerkezet, ahol a födélfák sorát középtájon, az ollószárakra erősített oldalszelemen kitámasztotta. Ezzel nagy áthidalásokat is meg tudtak oldani, például nagy fesztávú tetőkkel fedett pajták esetében. A vendégszelemeneket az ollószárba csapolt támasztóbütykök, vastag faszegek tartották, vagy az alacsonyan fekvő torokgerenda végeibe fészkelték be azokat (189-191. kép). Egyéb részletmegoldásokat tekintve a vendégszelemenes tetőszékek nem tértek el az egyszelemenű ollóágasos tetőszékek megoldásaitól. Hosszirányú megcsúszás ellen ferdén, a koszorúgerendától a kakasülőig vezetett „szélfogókkal", merevítő rudakkal védekeztek mindkét tetőszéktípusnál. A tartóoszlopos alátámasztás gyakori megoldás a vendégszelemenes tagolódás mellett is. A vendégszelemenes tetőszerkezet a 20. században Győr, Mosón, Pozsony, Sopron vármegyék területén általános volt. Használták Komárom megyében is, de ott már más fedélszék típusok is előfordultak. Az ollóágasos, vendégszelemenes tetőszék vizsgált területünkön való széleskörű elterjedtségének magyarázatául szolgálhat a tanult iparos réteg jelenléte. Megjelenését pontosan datálni nem lehet. Tudnunk kell, hogy a szomszédos ország parasztsága is hagyományosan él vele. A közvetlen átvétel is lehetséges tehát. Magam bizonyosra veszem, hogy már a 18 század során terjedésnek indult. Számuk a lakóházak gyökeres átépítésével ugyan már fogyatkozik, de még ma is sokhelyütt, ahol a házat csak újjáépítik és az alaprajzi rendet nem kívánják megváltoztatni, megtartják a vendégszelemenes szerkezetet, csak cserépfedésre állítják át. Kétségtelen, hogy a legáltalánosabb tetőkonstrukció ez a szerkezet a magyar népterületen. A hagyományos alaprajzú házaknál, de cserép héjazat alá a 19. század végétől divatossá vált állószékes tetőszerkezetek készítése is. A városok környezetében és a törekvő nagygazdák között terjedt. A felszabadulást követően divatba jött új háztípus fedélszékeinek javarészét is állószékes megoldással készítették. Terjedésének oka többek között a rendelkezésre álló nyersanyag minőségének romlása volt. A szelemenes tetőszékeknél megszokott nagy keresztmetszetű, hosszú gerendákat nehezen tudták beszerezni a világháború után. A szakképzett ácsok szintén nagy szerepet játszottak elterjesztésében.