Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)

ÉPÜLETSZERKEZETI ELEMEK

gosabb témája lehet a polgárosuló parasztság körében terjedő városias elemek terjedésvizsgálatának A födémszerkezetek terjedésében szerepe lehetett a távolsági fakereskedelemnek is, a faanyagot azonban többnyire helyi mesterek dolgozták fel, erre vall a sok nyelvjárásos szövegű felirat is. Korábban említettük, hogy a legrégibb, évszámos, néprajzi irodalomban publikált födémgerenda 1686-os volt. 1944ben pusztult el a múzeumba szánt, korábban kibontott, értékes darab (169. kép). A Markotabödögén felmért, reneszánsz motívumos gerendát nem számítva, ugyanazokat a variánsokat találtuk meg, mint Pálos Ede 1910-ben. Saját kutatásainkat tekintve legkorábbi gerendánk 1730-ból való (170-174. kép). Az elmondottakhoz még azt kell hozzáfűznünk, hogy a legújabb időszakban a deszkafödémet, de különösen a mestergerendát a paraszti életnívó feledésre ítélt jelének tartották. Ezért számuk rohamosan megfogyatkozott, mert a tekintélyes méretű, díszes gerendákat egyszerű faanyagként kezelték, a lakóházak átépítésénél felfűrészelték, s másodlagosan beépítették. Deszkafödémből kamrákban, istállókban, ahol szintén ez volt az általános, de szerényebb, hevenyészettebb kivitelűek voltak, továbbra is sok marad meg. Jellemző, hogy az istállók feletti födémre nagyon kevés gondot fordítottak. Nem törődtek letapasztásukkal sem, jobbára csak néhány centiméter vastagságú porréteggel, száraz földdel igyekeztek úgy-ahogy szigetelni. A födémekről szóló részt szükségszerűen a boltozatok tárgyalásával kell befejeznem. A gazdagabb parasztság építkezésében a 19. század folyamán teret nyert a boltozott födém. Lakószobát ritkán boltoztak, de előfordult az is, különösen nagyobb városok parasztgazdáinál. Egy-egy példány faluban is előfordult, példaként Öttevényt említhetjük. Gyakoribb volt a konyhák boltozása. Nevezetesen, ahol boltozott szabadkémény készült, sokszor az előteret is beboltozták, de ez sem volt általános. Gyakran, különösen igényesebb nagygazda házaknál a gabonát, élelmiszert befogadó kamrákat boltozták. Alacsonyan indított dongákkal épített, egyszerű téglaboltozatok voltak ezek. A boltozat középvonala általában a ház hossztengelyére merőleges volt. A boltozatokat mindenütt azzal indokolták, hogy tűzvédelmi okokból célszerűek voltak. Ha tűz ütött ki, leégett a tető, esetleg meggyulladt a födém is, nem esett baja a kamra boltozata alatt raktározott gabonának, felszerelésnek. E kétségtelen racionális indíték ellenére sem vált általánossá a boltozat építése, sőt az 1880-as évek után már nem is készítettek, igaz, ebben az időben már megjelent a tűzbiztonságot fokozó cserépfedés. Fontos megjegyezni, hogy az előzőekben tárgyalt födémek mind járhatók, terhelhetők voltak. A padlástérben rendszeresen raktároztak szerszámokat, felszerelési tárgyakat. Ömlesztve, vagy szalmából kötött kosarakban gabonát is tároltak. Gyűjtéseink idején azonban már csak a csöves tengerit lehetett a padlásokon látni. Nedvesebb mikroklímájú helyeken, esős évszakban a réti szénát a pajtába való raktározás előtt szétterítve szárították a padlástérben. A boltozatok felett nem volt rakfelület, előfordult az is, hogy szabadon álltak. A födém helyi neve „pad", régebben a padlásteret is ezzel a szóval jelezték. Padló A kisalföldi paraszti lakóházak nagy részének még gyűjtéscink idején is döngölt földpadlója volt, beleértve a korábban kisnemesi tulajdonú épületeket is. Miután a vizsgált területen a tégla ritka építőanyagnak számított, téglapadlók nem készültek. Egyedül az ajtóküszöb környékét volt szokás téglával kirakni, hogy ne koptassák ki. Az 1890-es évekig alig használt hajópadló a nagygazda rétegnél egyre divatosabbá vált, a hagyományos építkezésben azonban ott is jelentéktelen volt. 1920 után a cementpadlók gyorsabban terjedtek. Az új építkezéseknél is széleskörűen alkalmazták. A padlót a ház belső, felásott talajából és odahordott sárgaföldből, kevés törek hozzákeverésével készítették, addig döngölték, míg felülete simára tömődött és a benne lévő nedvesség a felső rétegen kiütközött. Az ilyen padló már kemény volt. Ezt iszapos sárgafölddel mázolták. Rendszeresen homokot szórtak reá, vízzel locsolták, hetente egy-két alkalommal mázolták (85. kép). Megemlítendő, hogy korábban sok olyan ház volt, amelynek padlószintje a külső, környező talajszintnél alacsonyabban volt. Idős adatközlőink szerint 1870-től apadt meg az ilyen házak száma. Néhány mélyen fekvő padlójú házat még magam is láttam Acsalag, Csor-