Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)

ÉPÜLETSZERKEZETI ELEMEK

falazóanyag volt, kiváló hőszigetelő tulajdonsága miatt (160-161. kép). A vessző és a nád falazásban való felhasználásban bizonyos földrajzi távolságot lehetett tapasztalni. Az élővíz közeli területeken, a sövénytechnika volt elterjedtebb, a morotvákban, tavakban, mocsarasabb területekben gazdagabb részeken pedig az ott könnyebben beszerezhető náddal építkeztek. A nádfalat úgy készítették, hogy a nádat maroknyi csomókba kötötték. Ezekből a csomókból szőnyegszerű, összefüggő nagy táblákat kötöttek, amelyeket nádból készült korcok, vagy rudak közé merevítettek, s a tartóvázhoz erősítettek. Az így elkészülő falat a rendeltetése megkívánta vastagságban betapasztották. A nádfalakat arról lehetett felismerni, hogy viszonylag vékonyak voltak. Lakóépületben sem volt vastagabban tapasztva 30-40 centiméternél. Sajnos, bontás közben, vagy romos állapotban nádfalú lakóházat nem tudtam fényképezni, viszont annál többet volt alkalmam pajtákon tanulmányozni. A házak lakórészének nádfalazata véleményünk szerint a szegényebb rétegek gyakorlata volt hosszabb ideje, mivel a gyűjtésünk időszakában fennálló nádfalú házak kivétel nélkül egyszerű, háromvagy négyhelyiséges kis házak voltak. Sajátságos, hogy noha viszonylag jó állapotúak voltak, többnyire már lakatlanul álltak. A sövényfalú házak közül nagyon sok elpusztult az 1954-es szigetközi árvízben, de főleg az árvizet követő újjáépítés során. Gyűjtéseinkkor legtöbbször már romokat sem találtunk. Itt is kiderült, hogy a legtöbb, századunk derekát megérő épület szegény emberek néhány helyiséges hajléka volt, járulékos épületszerkezeti elemként azonban sokfelé lehetett látnunk. Oromzatokat, kéményeket, padlástéri válaszfalakat készítettek sövényfonatból (162-164. kép). Gazdasági épületeken a második világháború alatt és a háború után szerepük növekedett, pótanyagként használták a nehezen kapható fa, és egyre dráguló nád helyett. Az újabb és régebbi sövényfalak között azonban sok különbség van. A korábbiak a vékonyabb, 4-8 milliméter átmérőjű, könnyen fonható hajtásokból készültek, sűrűn állított, vastag karók közé fűzték a vesszőt. Ez a nyersanyag nagyon szép textúrájú falazatot adott. Sokszor mintásán is fonták. A széleken visszafordították a vesszőket, és ellenkező irányból befonták maradék részüket. Az így font táblák sarkosan voltak illeszthetők. A tapasztásukon nem ütött át a sarokkiképzés görbülete, mint másutt. Az újabban készült sövényfalak azonban más jellegűek. A korábban alkalmazott fiatal hajtások helyett vastagabb, vagy száradó állapotú vesszőhöz jutottak hozzá. A vastagabb anyagból nem lehetett olyan sűrű, egyenletes szövésű felületeket készíteni, mint a régiből. Az ilyen falak egyenetlenek, sarkaik lekerekítettek. Az egyenetlenségeket sokszor a vastag tapasztás sem tüntethette el. A lakóépületek sövényfalazata is ugyanolyan vékony volt, mint a nádfalazatoké, 30-40 centiméteres is előfordult. Adatközlőink új sövényfalú ház építéséről nem tudtak, a technikát azonban jól ismerték. A bontásoknál előforduló sövényfalszerkezetek a rájuk vonatkozó emlékezeti anyagot frissen tartották. A tartóvázas falaknál végezetül a deszkafalakról kell megemlékeznünk. Az 1875-1920 közötti időszakban a gazdasági melléképületeknél szinte kizárólagosan ezt használták. Az első világháború után a deszka megdrágult és némiképp a gazdagság, igényesség jelzőjévé vált. Kerítéseknél, oromzatoknál azonban 1940-ig nagyon divatos anyag maradt. A belső válaszfalak, rekesztékek szintén ebből készültek. A falak védelme A paraszti építkezéseknél használt valamennyi falazati anyag könnyen romló, nedvességgel szemben nem ellenálló. Ezért már az építkezés helyét is úgy állapították meg, hogy a környezetéhez képest minél magasabban legyen. Szívesen építkeztek partos helyeken. A falak alját az utcai és szomszéd felőli oldalon feltöltötték. A töltést gondosan letapasztották az utca felől. (Később szokásba jött a betonozás is.) A falakat kívül-belül betapasztották, vagy bevakolták. A meszes simítóvakolat a 18-19. században, az igényesebb uradalmi, egyházi épületek gyakorlatából került a jó anyagi viszonyok között élő parasztság körébe. A felszabadulást követően pedig széles körben terjedtek a különféle külső homlokzati nemesvakolatok is. A tapasztást speciális szerszámok nélkül készítették. Az erősen megnedvesített földet polyvával, törekkel, trágyával keverték el, amihez kapát, villát, gereblyét használtak. Az így előkészített sarat kézzel kenték fel a falra és