Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)

ÉPÜLETSZERKEZETI ELEMEK

Vázas szerkezetű falak A Kisalföld természeti adottságai miatt a vázas szerkezetű falazatok a legutóbbi időkig kedveltek voltak. A gyakori árvizek a szerény sár-, vert- vagy nyerstégla falazatokkal gyorsan végeztek, de a hosszabban tartó árvíz a téglafalakat is elpusztíthatta. A tetőszék és a födém értékesebb faanyagát viszont a vázas falszerkezetek megőrizték, ellenállván legtöbb esetben az áradás rombolásának. Az árvíz után, szinte néhány nappal később, a sár-, földfalat gyorsan pótolni lehetett, különösen a hajdani árvíz látogatta vidékeken ma is gyakoriak a vázas falazatok, társadalmi-anyagi szintre való tekintet nélkül éltek velük (148-150. kép). Az épületek vázához részben helyben termett fákat, részben a területünket átszelő folyókon érkező faanyagot használták. Ennek fogytán téglából is készítettek falbeli tartószerkezetet. A korábbi időszakokban azonban fa volt bőven. Bizonyos jelek alapján feltételezhető, hogy a középkor végén, esetleg később boronafal is előfordult területünkön. A boronatechnika kutak építésénél máig szokásban volt Győr és Komárom között is (151-152. kép). 1960 nyarán sikerült fellelnünk területünk egyetlen, még álló, de már erősen átalakított talpgerendás, vázas lakóházát Kapuvárott. A ház utcai sarkán megfigyelhető volt a talpgerendák kötése (153. kép). A VAJKAI Aurél publikálta 18. századi csallóközi, Batthyány uradalmakból származó házrajzok szintén talpgerendás vázszerkezetes házakra engednek következtetni.

91 E szerkezet korábbi, szélesebb körű elterjedtségében nincsen okunk kételkedni, de nem sok reményünk lehet arra, hogy újabb emlékeit találjuk fel. Egyedül a levéltári kutatások tárhatnak fel újabb adatokat. Gyakorinak mondhatók községeinkben a talpgerenda nélküli tartószerkezetű lakóépületek. Ezek falában a talajra állított, vagy kőlap alapozású faoszlopok voltak. Pontos számukat nem könnyű becsülni, mert kívülről igen ritkán láthatók, vagy csak másodlagosan alkalmazott külső tartók utalnak létükre, néha a romépületeken lehet tanulságos megfigyeléseket végezni. Kétféle szerkezetet tudtunk a kutatás folyamán megkülönböztetni. Az egyiknél a fal belsejében voltak a tartóoszlopok, a rajtuk fekvő hosszanti gerenda (sárgerenda) is a fal középtengelyében feküdt. Ilyenkor a felhasznált anyagot nem faragták, a szerkezet nem járt együtt díszítéssel. A másik módszernél a tartóoszlop felülete a fal síkjában volt, ugyanígy az a gerenda is, amelyet alátámasztott, a fal szélét követte (134., 136. kép.). Rakott sárfal esetén a falsíkból a tetőgerenda kicsit ki is állt. Ezzel a megoldással együtt jártak különféle gerendakötések. Jobbról-balról a tartóoszlopra közvetlenül támaszkodó sárgerendába voltak a kötések csapolva. A sárgerendára fekvő ollópadot is szokták a tartóoszlophoz kötni, ezek a kötések a tartóoszlop homlokoldalába voltak csapolva, s az ollópad alsó felületéhez csatlakoztak. Az ollópadok széles, ereszaljra kiálló végeit támasztották alá. A nagyjában 30-45 fokos szögben a falsíkból kiálló kötéseket, mint exponáltán jelentkező szerkezeti elemeket, hullámos fűrészeléssel cifrázták (154-156. kép). Területünkön gyakran előfordultak, különösen a Tóközben találkoztunk sokkal. Ennek a szerkezetnek előnye, ha a tartószerkezet tönkremenne, megrokkanna, könnyen cserélni lehet a fal mélyebb rétegeinek bolygatása nélkül is. A mindig valamelyest nedves falakban a faoszlopok megkorhadtak, megszuvasodtak, s a rájuk nehezedő nyomást nem viselhették el. A megroggyant, de a fal mélyén lévő oszlopokat nem cserélhették ki, hanem a fal külső síkján állított tartókkal váltották fel azokat. Martoson sikerült is egy ilyen szerkezetű falról részletesebb fényképsorozatot készítenünk (157. kép). Itt kívánjuk megemlíteni, hogy több adat tanúsága szerint, a tartószerkezetes falazatú lakóházaknál a vázszerkezetet és a tetőszerkezetet egyszerre készítették el. Van olyan fénykép, amelyen a tetőzet készen, nádazottan áll, s csak utólag készül a falazat (158-159. kép). A tartószerkezetes falazatokban rendszeresen felhasználtak sárfalat, vertfalat, nyerstéglafalat. Fényképezhettünk úgynevezett „mereglyés" sárfalat is, amiben a sár a tartóoszlopokkal egyező síkban sorakozó rudak közé volt verve. Csak tartóvázas falazatként fordult elő a sövény- és a nádfal. Korábban mindkettőnek nagyon nagy volt a jelentősége. Az adatgyűjtésünk idején feltárható emberi emlékezet szerint sem sövényből, sem nádból új ház már nem épült, de pajtákon, színeken még sokfelé lehetett tanulmányozni kései darabokat. Ezeken tanulmányozható volt a készítési gyakorlat. Új nádfal készítését 1958 telén még magam is fényképezhettem a szigetközi Ásvány községben, ahol házvégi pajtát építettek. A nád különösen jó