Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)

ÉPÜLETSZERKEZETI ELEMEK

A falverés is közösségi segítséggel folyt, bár a szakértelmet kívánó munkát bandába tömörült specialisták, úgynevezett „tömő bandák" végezték. Az alapanyagul szolgáló föld előkészítése nem igényelt különösebb munkát, szinte termésállapotban használhatták a talajt. A porhanyós, nem túl száraz, nem túl nedves, tapadós föld a legmegfelelőbb. A földet zsaluk közé, helyi kifejezéssel „kalodák" közé döngölik (138. kép). A Kisalföldön mindenütt önhordó zsaluzással dolgoztak, míg másutt az országbanjobban elterjedtnek látszik a külső karósorok közti zsaluzat. A kisalföldi zsalut a falon keresztben elhelyezett lécek tartották. Ezeket egy-egy sor betömése után kihúzták, és feljebb tették. Emiatt a kisalföldi vert falú házak az egymás fölött ismétlődő lyuksorokról jól felismerhetők (139. kép). Adatközlőink tájékoztatása szerint 1870-1880 körül még nem használtak a falverésnél lapátot, talicskát. A földet szalmafonatos kosarakban, helyi nevén „zsompor"-ban, kézben hordták. A földhordásban az építkező család rokonai, segítői, családtagjai vettek részt. Az első ember hegyes végű furkóval egyengette a zsaluk közé öntött földet. A sulykok meghatározott rend szerint növekedtek. Emlékét találtuk szóban és tárgyban is annak, hogy az egyes rétegek közé szalmát döngöltek. A sarkokat vesszőgúzzsal, szalmakötéllel erősítették a 19. században. Újabban épülő vert falaknál a sarkokon tégla, vagy falazóblokk pillérekkel erősítik a kötést. Az ajtók és ablakok helyét nem tömték be, szabadon hagyták (140., 138. kép). Erre az újabb gyakorlatra az ösztönözte az építőket, hogy az ajtók és az ablakok utólagos bevágása, kivésése magát a készülő új falazatot sokszor akaratlanul is károsította. A kiváltó gerendákat a fal tömése közben igyekeztek a végleges helyükre beépíteni. Ilyenkor az elkészült falkoronára a kaloda összeállítása előtt felhelyezték a beépítendő gerendát, vagy pallót, majd a kaloda összeszerelése után az adott szerkezeti elemet gondosan körültömték. Jellemző, hogy a tömőbandák a 20. század elejéig a régi ölrendszerben számoltak, míg az ácsok kérésére - akik már korábban eltértek ettől -, át nem tértek ők is a méterrendszerre. A Kisalföld északi területéről vannak adatok a nagyalföldi „csömpölyeges" jellegű falrakás meglétére vonatkozóan. MORVAY Judit Zobor vidéki kutatásairól szóló egyik előadásában is beszámolt erről. Ezeket a falakat előre elkészített elemekből rakták fel, azonban az egységes nagyságú, szalmás sárdarabokat itt nem formába vetették, hanem kenyérszerű veknikhez hasonló darabokra szaggatták. A falakat igyekeztek eme sárhengerekből az egyes elemek közötti átkötéssel, szabályos sorokban felrakni, ez különböztette meg a sárfal egyéb fajtáitól, de az elemek készítésmódja a következőkben tárgyalandó vályog-, nyerstéglafalazatoktól is elkülönítette a csömpölyeges falat.

91 Vályogfal A Kisalföld nagy részén, de különösen a központi területeken a vályog ismeretlen építőanyag. Sem a nevet nem használják, sem a szalmás sárból készített, szárított téglaszerű építőanyagot nem használták, ám az újabb fejlődés eredményeként a peremterületeken megjelent. Jelentősebb szerepet talán csak Vágsellye és Szene körül, a Kisalföld északi részén töltött be, de ott is csak az utóbbi 80-100 esztendőben. Nyerstéglafal A Kisalföld központi területén nagy múltú, hagyományos, általánosan elterjedt építési anyag a nyerstégla, helyi nevén „mór" vagy „mugli". Építettek kizárólag ebből is házakat, de leginkább más földfalazatokhoz, az igényesebb részletek kialakításánál vették igénybe. Száraz, nedvességtől óvott helyeken kiváló boltozóanyagként tudták hasznosítani. Megemlítendő, hogy a Szigetközben és a Csallóközben használata sokkal kedveltebb, mint másutt. A teljesen nyerstéglából való házakat innét ismerem, az ilyen házaknál általában a falban tartószerkezetet találtam (141. kép). A nyerstéglát helyben készítették, tégla formában, tehát laposak voltak, ellentétben a vályoggal, amelynél a vastagság azonos a szélességgel. A nyerstéglákba sem szalma, sem törek, sem polyva adalékanyag nem került, méretük változó. Használata feltételezhetően 200-250 éves lehet. 1960-1961-ben, Győr belvárosában a Liszt Ferenc utca 20. szám alatt álló Zichy-palota szárnyában, háromszintes épületrészben felmenő, teherviselő falazatokat fedeztek fel nyerstéglából. Jelzi ez is, hogy a nyerstégla jelentősége korábban lényegesen nagyobb lehetett. Az