Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)
ÉPÜLETSZERKEZETI ELEMEK
lopós, árkádos folyosók (például Csorna, Kapuvár), a 18. századi emlékek száma ott is nagyon alacsony, leginkább az 1890-1920 között épült házak adják ezek zömét. Az oszlopos, árkádos, folyosós házak már a kőműves pallérok szaktudásának igénybevételét is jelzik. Különösen a korai épületek komplikáltabb boltozatait szakember nélkül nem lehetett volna elkészíteni. A lakóház fejlődésének új fázisát vetítették előre a tornácok átépítésével. Előbb a tornác hátsó végén falaztak be nyílásokat, alakítottak ki bennük kamrát, műhelyt; később az utca felőli oldalról is beépítették a folyosó pillérközeit. Szinte „lopott tornácokká" alakultak a hosszú nyitott folyosók. Ezzel együtt a kisalföldi parasztház megindult a két helyiség sorossá válás útján. A folyosók fejlődésének másik útja során, kb. a 20. század eleje óta gyakoribbá vált a folyosók beüvegezése. Ez lehetővé tette, hogy hideg évszakokban tovább használják, másrészt állandóbb felszerelést, bútorzatot tarthattak ott. Befejezésként ismét hangsúlyozni kell, hogy a városi, mezővárosi szint jellemzője volt a tornác. A Kisalföld központi területein csak az 1880-as évek után jelentek meg, de máig nem váltak általánossá az oszlopos, árkádos folyosók. A központi területrészeket a nyitott, szabad, széles ereszalj jellemzi, amit csak a jómódú közép- és nagygazdaréteg hagyott el. Nagyobb részben megtalálhatók még az árkádos folyosók Sopron megye falvaiban, különösen Fertőd-Eszterháza körzetében. Lehetséges, hogy közvetlenül az udvarra nyíló szobájú házaknak és a tornácos házaknak közel egy területen való jelentkezése nem véletlen. ÉPÜLETSZERKEZETI ELEMEK Falak Földfalak A hagyományos kisalföldi népi építkezés legfontosabb falazó anyaga a föld. A kisalföldi parasztság ismerte és széleskörűen használta mind a sárfalat, mind a vertfalat. Az előbbit „fecskerakásos" vagy „rakott fal"-nak, az utóbbit pedig „tömésfal"-nak nevezik a helyiek. Minden más falanyag vagy újabb, vagy alárendelt jelentőségű, legfeljebb helyi eltérések adódnak. Korábban a sárfal, rakott fal volt használatban. A 18. század óta egyre általánosabbá vált a vert fal használata, de a sárfal használata máig nem szűnt meg. 1967-ben Martoson még több olyan házat mutattak adatközlőim, amelyek falazatát az előző években a hagyományos sártechnikával készítették. A technika konzerválódása annál is érdekesebb, mivel ezek az új házak már a hagyományostól teljesen eltérő alaprajzi beosztással, új ácstechnikával épültek. Mégis a FÉL Edit által leírt, VARGHA László által is dokumentált eljárásnak megfelelően, a sarat szalmával megszórták, lóval megtipratták, gázoltatták, 90 majd kisebb csomókba szaggatva villával felrakták. Utóbb, száradás közben kiegyengették (131. kép). Az így készülő falak alul szélesebbek voltak, az épületek rövid homlokzatán látni lehetett a trapéz formát (132. kép). Jelezni kell, hogy a rakott sárfalak fő funkciója nem mindig a teherviselés, ugyanis az ilyen módon épített falakban faoszlopos tartószerkezeteket alkalmaztak, így nedvesedés esetén sem válhatott veszélyessé a falak számára a tető- és födémszerkezet súlya (133-136. kép). Ezek a falak inkább csak térelhatároló, hőszigetelő funkciót töltöttek be. Ez szolgálhat magyarázatul arra is, hogy miként maradhatott meg oly sok 18. századi lakóépület szerte a Kisalföldön, annak ellenére, hogy nem használtak időtálló (kő, tégla) falazatokat. Itt csak megemlítem, hogy Martos környékén a legősibb sárfal technikát párosították a korszerű tégla- és betonszerkezetekkel. Részben ez magyarázza a sártechnika napjainkig való használatát (137. kép). A falbeli tartószerkezetek kérdését külön tárgyaljuk. Avert fal jelentősége bizonyíthatóan a 18. századtól máig ható az egész területen. Az 1950-es évek végéig szinte kizárólagos falazási technikája volt az elzártabb falvakban a szegényebb építőknek. A fejlődés egyik jelzője volt, hogy újabban a sarkokon megjelent a tégla vagy a falazóblokk erősítés, másrészt vízszigetelése is megoldódott, mivel mindig beton alapra készítették.
