Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)

LAKÓÉPÜLETEK

lyezték el a tetőszék ollóágasát, vagy több oszloppár esetén ollóágasait. Rábcakapin még 1960-ig láttam egy feltehetően nemesi eredetű nagygazda portát, amelynek végén 4-5 szakaszos szín volt. A színek tartó- és vázszerkezete, mint azt kutatásaim igazolják, tulajdonképp a falakban meglévő vázszerkezet szabadon álló folytatása. A szín fölé természetesen kiért a tetőgerinc szelemenje, s ha volt, az oldalszelemen is. A színeken általában lekontyolt, farazatos, sokszor toldalékosan kiegészített tetőhéj volt. De előfordultak például a szigetközi falvakban deszka-, sövényoromzatos színek is. Az utca felőli színek is farazatos tetőzetűek voltak. A színeknek általában nyitott volt az oldaluk. A szomszéd felőli oldalon hevenyészett, kerítésnél többnek alig nevezhető nádazás, sövényfonás, vagy deszkázat volt. Nem volt ritka az sem, hogy a hátsó oldalon és a külső végen sárfalat rakattak. A színekhez hasonló szerkezettel, de nádfalazattal, és minden oldalról zártan készültek a házvégi pajták. Ezeket vizsgálataink idején kizárólag szénatárolásra használták. Egyik, már romokban álló acsalagi házvégi pajtában megtaláltam az építési évszámot is, az egyik tartóoszlopba vésve: 1823-ban készült. E típusban korábbit azóta sem sikerült lelnem. Korábban ezekben a pajtákban is tároltak csépeletlen szálas gabonát. Mind méretükben, mind részletmegoldásaikban hasonlóak lehettek a szabadon álló pajtákhoz. Nem lehettek azonban magasabbak a ház gerincmagasságánál és nem voltak szélesebbek, mint a ház ereszalja. Sajátos, hogy míg házvégi szín 1880 után nem igen épült, a házvégi pajták hagyományos nádfalas megoldással még 1958 telén is készültek (Ásvány). Ha több család élt együtt, de külön-külön gazdálkodtak, akkor egymás mellé építve sorakoztak a házvégi pajták is. A házvégi pajták kapuját az udvari homlokzaton nyitották, kétszárnyú kapuján át a rakott szekeret is be lehetett tolni. Más bejáratuk csak akkor volt, ha az udvari falazatuk a lakóház udvari homlokzati fala elé legalább az ereszalj széléig kiugrott. Ilyenkor az ereszaljból nyitottak egy kis oldalsó bejárati ajtót hogy esőtől védett megközelítést biztosíthassanak a takarmány istállóba hordásához (111-112. kép). Eresz a l/-folyosó A kisalföldi paraszti lakóház szerves kiegészítője az ereszalj, helyi néven: „gádor", „tornác", „szerhaalja". Tulajdonképpen toldalékrész, amit a tetőszék kiszélesítésével hoztak létre. Általában széles ereszaljat hagytak, s az így keletkezett száraz területsávot kissé feltöltötték, külső oldalát farúddal, téglával szegélyezték. Ideiglenes tárolóhely, tartózkodási hely volt, tyúkólat, tojatót állítottak fel benne. Az értékes építőanyagot is az ereszalj esővédett részén raktározták (113-116. kép). Falusi épületeink (a Fertő-vidék Sopron környéki falvainak kivételével), mind folyosó, illetve tornác nélkül épültek. Az ereszalj szélét sem oszlopsor, sem mellvéd nem kísérte (117-118. kép). Amíg nem volt a vermes gabonatárolásnak illegális célja, addig a házak egy részénél az ereszaljban voltak a gabonavermek is megásva. Egyik-másikat a gabonavermelés után is használatban tartották, takarmányrépa tároló helylyé váltak. Ezek a vermek az úgynevezett „körte alakú " vermek voltak. Nyílásukat gondosan készített deszkatetővel zárták. Ahol a település talajviszonyai lehetővé tették, mindenütt vermelték a gabonát, s mindenütt a körte alakú verem volt erre a célra használatban, mind az északi, mind a déli területen. Rábcakapiban 1957-ben még találtunk gabonavermet lakóház ereszaljában, marharépa tárolására tartották fenn. Többet pedig betöltött, letapasztott állapotban is láthattam. A vermeket egyébként szalmával bélelték (119. kép). Mezővárosokban a folyosós, tornácos házakat a 18. század második felében kezdték építeni, falvainkban pedig első hírmondóik a 19. század derekán tűntek fel. A Kisalföldön nem igen fordultak elő a toldalékos tornácok. Az oszlopsor, árkádsor mindig a lakóház eredeti tetőszéke alatt állt. A Nagyalföldön gyakoriak a toldott tornácok, ilyenkor a tetőszék kisebb toldalékot kap, az fedi a folyosót. Viszont 1880-tól 1950-ig, a blokkos alaprajzú épületek elterjedéséig, különböző formai megoldásokkal, az új épületeknél általánosan készítik az árkádos, oszlopos, pilléres folyosókat. Teljes mértékig a nagygazda réteg és a legmódosabb középbirtokos parasztság köreire korlátozódik használatuk, a polgárosuló jómód kifejezője (120-130. kép). Jellemző, hogy azokban a mezővárosokban, ahová a városokból legelébb kikerültek az osz-