Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)

LAKÓÉPÜLETEK

beépített, zsilipeléses rendszerű hombárok is (98-99. kép). Gyűjtéseink kezdetén még különösen szépeket lehetett látni nagygazda portákon. Csak későn, és főleg csak nagyobb gazdaságokban alakult ki, ha több kamra volt, az egyes kamrahelyiségek specializált használata. Az első az élelmiszeres, a másik gabonatároló, az esetleges harmadik szerszámos. A hagyományos épülethasználat felbomlásáig úgyszólván általánosnak mondható a mindent egy helyen elv: gabona, élelmiszer, ruha, szerszám stb. egy helyiségben. Megemlítendő, hogy a családok szétköltözésével gyakran a felesleges lakószobákat rendezték be kamrának. Sajátságos, hogy gyakran éppen az utcai szobát áldozzák fel. Istálló Területünk paraszti állattartása nagy múltra tekint vissza, fejlődése az utóbbi 80-100 évben hazai viszonylatban jelentős volt. Az extenzív tartásmód különféle formái mellett jelentős istállózó állattartásról tudunk. Az egyre fogyó kivételektől eltekintve, az istállók a lakóépület szerves részeként épültek meg. Számuk egyegy háznál több is lehetett. Egyrészt az együttlakó, de már nem közösen gazdálkodó családok állataikat elkülönítve tartották külön istállókban, másrészt a középparaszti, illetve az afeletti gazdaságokban a szarvasmarhákat és a lovakat igyekeztek elkülönítetten istállózni. Az istállók általában nagy méretűek. Leginkább 4-8 nagy állat és szaporulatuk volt elhelyezve bennük. Nagygazdaságokban is inkább több istálló volt, mintsem egy nagyot építettek volna. Az istállóknak egyetlen ajtajuk volt, mely az udvarra nyílott, s általában az istálló középtengelyébe helyezték. Ablakaik kisméretűek, kivétel nélkül az ajtó mellett (100-101. kép). A szomszéd felé néha vágtak egy-egy szellőzőt. A jászlakat földbeásott, vastag, cölöpszerű lábakra építették. Kisebb istállókban előfordult, hogy a két oldalfal mellett épültek. Nagyobb istállókban a hátsó fal mellett volt a jászol helye. Szopós állatnak, növendék jószágnak az udvar felőli oldalon, az ajtótól jobbra, balra adtak helyet. Szénarácsot a kisalföldi parasztság nem használt. Az istállókat mindig lepadlásolták, de födémszerkezetük hevenyészett volt, és ezért gyakran oszlopokkal volt a mennyezet alátámasztva. A paraszti gazdaságok istállói a termelőszövetkezetek megszervezésével túlméretezettekké váltak. A kisebb létszámú állatállomány számára feleslegesek voltak a régi nagy istállók. Ezért sokat lebontottak, vagy rendeltetésétől eltérően használtak. Viszont meg kell arról is emlékezni, hogy a korábbi paraszti gyakorlat szerint sokfelé a lakóház korszerűsítését az istálló és a hozzá csatlakozó kamra átépítésével kezdték. A mai átalakítások, új házépítések során az istállóknak alárendelt a jelentőségük. Színek A hagyományos kisalföldi parasztházat nagyméretű színek egészítették ki, melyeket vizsgálataink során - részben átépítve - még sok épület végében megtaláltuk. Adatközlőink pedig emlékeztek arra, hogy ilyenek hajdan az utca felől is álltak, 1920 után tűntek el végképp. Pálos Ede idézett munkájában egy ilyen, utcai végén is színnel toldott épület rajzvázlatát is közölte

88 (102-103. kép) Ezeknek a színeknek részben a tárolásban volt szerepük, részben pedig védett munkateret biztosítottak. Különösen nagy volt a jelentőségük a többnemzedékes nagycsaládok zsúfolt házainál. Korábban, a telekhasználat ismertetésénél is utaltunk arra, hogy e színek jelentősége több okból csökkent. A cséplés technikájának megváltozás után az itt tárolt gazdasági eszközök javarésze pajtákba kerülhetett, vagy a kiköltözések révén felszabaduló helyiségeket vették igénybe. Ez magyarázza gyors eltűnésüket. A Szigetközben, de leginkább a Tóközben maradtak belső házvégeken szép példányok, de utcai színt egyetlen egyet sem találtunk

89 (104-110. kép) Vagy teljesen, vagy részlegesen beépítették helyüket, ahol disznónak, aprójószágnak helyeztek el ólakat, de készültek kamrák is. Ilyen esetben keletkeztek az úgynevezett „kiskamrás házak", amelyeket mindenütt megtalálhatunk, ahol a házak végében egy fedélszék alatt szín is állt. Hangsúlyozni kell, hogy a kisalföldi parasztház hajdani színjei nem toldalékok voltak, hanem szerves folytatásai, részei az épület egészének. A színek feletti tetőt a ház szélességében álló faoszlopok, „lábak" tartották, vagy egy harántirányban két oszlopot összekötő keresztgerendára támaszkodtak. Erre he-