Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)

LAKÓÉPÜLETEK

szájnyílását építették a válaszfalba, a kemence maga, miként a fűtőkályha vagy kemence, a szobában épült fel. Hagyományosan a konyhából fűtötték ezeket is, bár mint korábban említettük, erősen szigetelték őket (92-93. kép). A szomszéd felé épített, kiugró kemencék újabban kezdenek megszűnni (94. kép). A sokszor több mint másfél méternyire is kiálló kemencét beljebb építik, s 60-80 centiméteres egyszerű falvastagítás jelzi csak az átalakítást (95-96. kép). A lakóépületek további átépítése során, amikor egyszerű sípkéményeket húztak, a kemencéket kitelepítették a házból. Az első világháború után kezdtek az udvari sütőkemencék gyakorivá válni. A felszabadulás után, de különösen a mezőgazdaság szocializálásával egy időben megszervezett rendszeres falusi kereskedelmi ellátás révén eljutott és általánossá vált a falun a gyári kenyér, majdnem teljesen kiszorította már a házi sütést. Ez az oka annak, hogy a sütőkemencéket, - akár házbeliek, akár az udvaron álljanak is -, használaton kívül helyezték, és sorra-rendre lebontották. A társadalmi átalakulás, életmódváltozás mind az építkezésre, mind a táplálkozásra közvetlenül és viszonylag gyorsan hat. A konyha oldalpadkás, kieresztett kemencés megoldása kizárja a kéményaljában középre épített asztalszerű tűzhelyeket. Ilyenekről semmiféle adatunk nincsen. Nem is képzelhető el létük, mivel a konyha használatát tette volna lehetetlenné. Ezekben a konyhákban a kéményalja belső, középső részét szabad kellett hagyni, különben nem lehetne az oldalpadkákon főzni, nem lehetne a szobai kályhát, kemencét begyújtani. Legfőképpen a hátsó falra épített, a szomszéd telkére nyúló kenyérsütő kemence használatát tette volna lehetetlenné. Ebből következik az is, hogy a nagyalföldi konyhákban a kieresztett kemencék idején sem lehetett másként. A nagyalföldi parasztkonyhába a 17. század során vagy később juthatott el a kéményalja szabadon álló, illetve egyik oldalával a hátsó falhoz épített asztalszerű tűzhelye, vagy ahogy egyes helyeken nevezik „konyha". Miután a Kisalföld kieresztett kemencéi a konyha középkori beosztását máig megőrizték, nem kerülhetett sor a középre épített főzőpadkák használatára. A déli peremterület és a soproni részek asztalszerű kemencéi azonban hasonlóak voltak. A 19. század végén, de különösen az első világháborút követően szokásba jött a szabadkéményes, két részre osztott konyhák átalakítása. A szabadkéményt lebontották, a konyhát lepadlásolták. Valamelyik oldalfal mellett felépítették a sütőkemencét, a hátsó fal mellett a sütőkemencéhez csatlakozóan takaréktűzheíyet rakattak. Mindkét tüzelő füstjét zárt rendszerben, sípkéménybe vezették. A kemence fölé füstölőt is beépítettek. így zárt tömböt alakítottak ki, amely sokszor a konyha negyedrészét is kitöltötte. Az ilyen konyha téli időben is fűtött, meleg volt, lakókonyhává alakult. Meg kell jegyeznünk, hogy a hagyományos rendszerű kisalföldi lakóház konyháján ablak nem volt. A szabadkémény működtetéséhez elengedhetetlenül szükséges légjáratot az udvarra nyíló ajtó vagy a szemöldökfája fölötti szellőzőlyuk biztosította. Ez féltéglányi, négyzetes nyílás volt, szükség esetén belefaragott téglával, ronggyal zárták el. Az 1880-as évektől kezdve keskeny, elnyújtott téglaalakú ablakokat vágtak a konyhába az ajtó mellett (97. kép). Meg kell említeni, hogy a konyhák udvar felőli falába gyakran építettek be faliszekrényt. A kéményalját elválasztó falak belső oldalában lámpa vagy mécses számára szokásban volt fali fülkét kiképezni. A konyha kiterjedését, részben alaprajzát módosította a 19. század második felében szokásba jött padlásfeljáró, ami alatt néha kis zöldségtároló kamrát alakítottak ki. Kamra Kamra nem volt minden háznál. A kamraépítés már bizonyos anyagi emelkedést jelentett. A kamrák mérete, száma érzékenyebben jelezte a család gazdasági szintjét. Szegényebb családoknál előfordult a konyhából nyíló kisméretű (a konyhánál kisebb) kamrahelyiség is. Általánosabbnak mondható azonban a szobakonyha-szoba helyiségek utáni, közvetlenül udvarról nyíló kamra. Középparaszti szintig általában ezek is keskenyebb, kisebb alapterületű helyiségek voltak. A nagyobb gazdaságokban több kisebb kamrát készítettek, vagy egy szobanagyságút. Ablaknyílásokat nem hagytak. Ritkán, az udvarról nyíló ajtón kívül, a szomszéd lakószobához is szolgált az ajtajuk (48., 54. kép). A kamrák szellőztetését a 19. századtól a szomszéd telek felé vágott megtört vonalú, nagyjából Z-alakú nyílások beépítésével oldották meg. A különféle mobil tároló alkalmatosságokon kívül - ácsolt hombár, sövénykas stb. - használatosak voltak stabil,