Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)

LAKÓÉPÜLETEK

ban, a ház udvari, hosszanti falához közel volt elhelyezve, nagyjából a szoba szélességének kétharmadában. A szobának hagyományosan két ablaka volt, az egyik a szoba rövid homlokzatán, a másik a szoba udvari, hosszanti falán. A rövid falon lévő, utcára nyíló ablak általában az ajtónyílás tengelyében állt. Az udvarra nyíló ablak az utcai ablakkal azonos távolságra volt a szomszédos falsaroktól. Az ablakos sarokkal átlósan szemben levő sarokban állt hagyományosan a kemence vagy a kályha, később ott állt a telente használt, főző és sütő szerepében egyaránt funkcionáló takaréktűzhely. A 19-20. század fordulójáig épített takaréktűzhelyek voltak, azután hordozhatókat alkalmaztak. Itt említendő, hogy sokhelyütt a régi, a 19. század első felében, vagy korábban épített házaknál a szobában az értékesebb, kisebb holmik számára fali fülkéket képeztek ki. A keresztszárnyakban levő szobák egy részénél a belső, udvari oldalra is elhelyeztek egy kisebb ablakot, hogy az udvart ellenőrizhessék. Ennek helye úgy látszik a kályha-kemence helyéhez igazodott, bár nem kivétel nélküli ez sem (72. kép). A kisalföldi településekben jellegzetes, ha általánosnak nem is mondható, hogy a fűrészfogas rendszerben épített házakon, vagy az oldalszárnyas házakon, különösen akkor, ha az oldalszárny visszaugrik az utca tengelyére, kisméretű belső ablakokat vágtak. A falu utcai forgalmát ezeken jobban figyelemmel lehetett kísérni. Ezeknek a nyílásoknak sokszor ferde kávájuk volt, ferdén voltak a falba beépítve, ami még inkább lehetővé tette az utca áttekintését (73-74. kép). Az ilyen ablakok a szomszédos, középkori eredetű városok gótikus, reneszánsz polgárházaiban sem ritkák. Megtaláljuk Sopronban is. Kőszegen különösen épen maradt meg egy ilyen utcasor. A hagyományos beosztás 1950-ig csak anynyiban változott, hogy a 19. század vége felé szokásba jött az utcai homlokzatokon a kettős ablak. Az első világháború után a gazdarétegek az egyablakos utcai homlokzatot a szegénységjeleként tartották számon, sok helyütt pótlólag vágták be a második ablakot még akkor is, ha történetesen ágasfás-szelemenes ház volt. (Például említem Vágsellyét.) Legújabban pedig a két ablak helyett az új építkezésekhez gyártott nagyméretű háromszárnyú ablakokat alkalmazták az átépítéseknél. Ezek a két korábbi ablak helyére kerülnek. A hátsó szobák kétablakosak. Az udvari homlokzat falába voltak vágva, mint az alaprajzoknál szó volt róla, aszerint, hogy merről volt a bejárat, ezek az ablakok a bejárattal szembeni szobafélre kerültek. így biztosították ezekben a szobákban is a sarkos berendezést. A hátsó szobák fűtését is az ajtó mellett, a konyhai kéményalja felőli sarokban elhelyezett kemence, kályha, később pedig takaréktűzhely alkalmazásával oldották meg. A 20. század elejétől gyakorivá vált az egyébként másutt volt kenyérsütő kemencéket a lebontott fűtő, sütőkemence vagy kályha helyére építeni. Ezeknek azonban már csak sütő funkciójuk volt. Gondos szigeteléssel oldották meg, hogy különösen a meleg évszakban ne melegítsék a szobát. Ritkán előfordult, hogy a hátsó szoba után következő kamrába a szoba felől ajtót nyitottak. Ezzel a megoldással a 19. század második felében keletkezett épületeknél találkoztam. Megfigyelhető volt, hogy a hátsó szobákat alacsonyabb értékűnek tartották. Részben ezzel magyarázható az is, hogy ezekben még gyakran rakott tűzhelyeket lelhettünk. A házak zsúfoltságának megszűntével, a családok szétköltözése után, ezeket a szobákat raktárként hasznosították. Előfordult, hogy a harmadik, vagy a negyedik lakást, lakószobát lebontották, viszont az épület további részeit később is használták. A szobák méretezéséről kell még szólnunk. A méretek nagy átlagban megegyeztek. Sajátosan hatott a szobák méretezésére a szociális helyzet. Az önálló földtulajdon nélküli parasztok, falusi szegények háromhelyiséges házaiban a szobák mérete kicsi, 4x5 méter alatt lehetett. Nagyobb gazdák lakószoba mérete 4,55x6 méter felett volt. Kivételes igény esetében, mint például a takácsműhely, a szobát a ház szélességét nem változtatva, tíz méter hosszúra is megépítették. Konyha A kisalföldi lakóházak egyik legfontosabb tere volt a konyha. A lakóház bejárata vezetett ide. Az épület lakóhelyiségei belőle nyíltak. A főzésen kívül nyári étkezőhelyül és munkahelyül is szolgált. A helyi fejlődés során több típusa alakult ki. A helyi lakosság hideg, nyitott vagy szabadkonyháról és melegkonyháról beszél attól függően, hogyan volt a konyhai tűzhe-