Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)
A TELEPÜLÉS
Az egy telek-egy család vált ideálissá, majd általánossá. Addig az együttlakás során minden melléképületet, berendezést lehetőség szerint az együttlakó családok számának megfelelően igyekeztek megépíteni. Ma az együttlakás általában szegény sorsú családok kényszerű állapota, akik nem tudnak kiköltözni, mivel nem rendelkeznek annyi pénzzel, hogy független telket szerezzenek maguknak (44. kép). így az együttlakók között a legtöbb esetben semmiféle rokonsági kapcsolat nem volt. A kiköltöző, új helyen építkező rokonoktól a helyben maradók megváltották a felszabaduló házrészeket. Általában mindent elkövettek, hogy a családok önállóan élhessenek. Szívesen vállalták a telekközösség felszámolásáért az anyagi áldozatokat is. Ha bizonyos telekrész elkülöníthető volt, s újabb építkezésnél, bővítésnél nem használták fel, szívesen el is adták. A telket - ha elég nagy volt -, a család szaporodtával önálló részekre osztották, s a külön költöző családok új építményeiket az eredetinek megfelelő módon építették fel. így biztosítani lehetett az épületek kedvező elhelyezését. Nem kellett tükörképként a lakóházat megépíteni, vagy az utcától távolra építeni. Tulajdonképp csak a telek szélessége változott, beépítési módja változatlan maradt. Amikor a telek már nem volt ilyen módon osztható az alábbi hagyományos rend szerint jártak el: az épületet úgy alakították ki, hogy két család, két háztartás egy fedél alá épült házban lakhatott. Esetleg elegendő volt második konyha beépítése és a mellékhelyiségek: kamra, istállók megkettőzése. Az újabb igényeket úgy oldották meg, hogy az új házat a korábbi lakóépülettel szemben, a korábbi házra nyílóan, mintegy tükörképként építették fel. így keletkeztek az ellentétes tájolású lakóházak, amelyeket első pillantásra érthetetlennek tarthatnánk. Az így épített ház a szomszéd épület csurgásába került. Ennek kiküszöbölésére az ilyen házat beljebb építették, s mögötte sikátorszerű hely maradt, ahonnét a két tető csapadékvize elfolyhatott. Ezeket az udvarokat a rokonok szétköltözése esetén, ha valamelyik épület idegen kézre került, kerítéssel megosztották. Ebben az esetben a melléképületek a tulajdonosuk épületének oldalán, az épület folytatásában kerültek elhelyezésre. További helyszükségletet a telekvég beépítésével igyekeztek megoldani, erre azonban ritkán volt szükség. Gyűjtéseink idején is igyekeztek a sűrű beépítésű telkek épületeit lebontani. Ez a mezőgazdaság szocializálását követően csak meggyorsult, hiszen a nagy istállók, kamrák ma már funkciójukat vesztették . A Kisalföldön gyakran előfordult a két, három, ritkán négylakásos, egy fedél alá épített, a telek hosszanti oldalát kísérő lakóház (45. kép). Gyakoribbnak látszottak a Kisalföld északi felén: Pereden, Deákiban tapasztaltam meglétüket. Dombos területeken, mint a Sokoró vidékén (Kajárpéc), ahol egy-egy telken nagyon nagy szintkülönbségek is vannak, a telekhatáron sorakozó házak egylakásosak, s egymást követve álltak, így hidalva át a rövid távolságon belül adódó szintkülönbségeket. Egyes településekben az udvarok szinte utcaszerű beépítettséget mutattak. A fentiekben leírt telekrendezési típust általánosnak lehet mondani egész területünkön. Az egyszerű telekbeépítési típust találhatjuk meg az 1920-as évektől keletkezett új telkek beépítésénél. Figyelemre méltó, hogy a szalagtelkes rendszer telekbeépítési, elrendezési hagyományai mutatkoztak meg a legújabb építkezéseknél is, ahol pedig már a hagyományostól eltérő alaprajzi elrendezésű volt a lakóépület. A melléképületként hozzáépített gazdasági helyiségek csatlakoztatásánál is, és a telek egyéb objektumainál is a hagyományos elvek szerint jártak el. Jó példákkal szolgáltak Bősárkány, Rábcakapi, vagy az árvíz után ismét felépített Cikolasziget új, blokkszerű lakóházai, ahol a mellékhelyiségek szorosan, a telekhatárra sorakozva csatlakoztak hozzájuk, s a telek egyéb objektumai is hagyományos helyükön maradtak. A telekbeépítésekkel kapcsolatosan fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a gyakorinak mondható fésűs, fűrészfogas beépítés mellett, a Kisalföld egész területén, az utca vonalával párhuzamos beépítés is előfordult. Egyes községekben több ház (Börcs, Fehértó, Halászi), másutt csak egy-két épület volt ilyen. Kivétel nélkül egykori gazdag parasztcsaládok lakóépületei voltak ezek, amelyeket részben a helyi nemesek, részben a városi, mezővárosi polgárság gyakorlata alapján terjesztettek el. Ezeknek a házaknak a lakószobái, konyhái helyezkedtek el az utcavonalon, tengelyükkel az utcával párhuzamosan. A gazdasági rendeltetésű helyiségek az utcavonalra merőlegesen épültek a telekhatárra, az udvar mélységében. Börcsön például összefüggő sort alkottak az ilyen há-