Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)
A TELEPÜLÉS
Az épület oldalán, annak folytatásában van a trágya helye. Nagyon gyakori, hogy korlátokkal veszik körül, a jószágot abban éjszakáztatják nyáron, tipratván a trágyát (40-41. kép). Adatközlőink szerint az ilyen tipratásos enyhelyek kialakítását az 1930-as években a gazdasági felügyelők is szorgalmazták. A trágyával szemközti oldalon is lehetett a kukoricagóré helye. Alatta gépszínt, ólat is szoktak kialakítani. A górék nem nagy múltú elemei a kisalföldi telkeknek. Az udvar következő szakaszán a rőzse, fa áll. A fát felhasogatott, aprított állapotban boglyaszerű kerekded csomókban tárolták. Ezeket követték az épületfedéshez előkészített nádgúlák, pajtába nem férő szénaboglyák, szalmakazlak. A telket két részre osztotta felében, kétharmadában a nagyméretű pajta. Pajtákat a Kisalföld keleti, a Dunához közel eső, szárazabb, csapadékban szegényebb vidékeit kivéve mindenütt használtak. Azokon a településeken, ahol a telken nem lehetett átjárni, hiányzott a telekvégi út, vagy teleklábas csatlakozású telektömbök voltak, a pajtákat a lakóházzal egy fedélszék alá építették. Különösen Sopron megyében volt erre több példa. Egyébként általánosnak mondhatók a keresztben elhelyezett pajták. A pajta mellett kerítés, rajta kapu volt, ott lehet átjutni a pajta mögötti telekrészre. Sokszor a pajta mögötti telekrészen volt a cséplőgépek szérűje, ott egyes helyeken szalmát is tároltak. A szérű általánosabbnak mondható régi helye a pajta lakóépület felőli oldalán volt. A pajta mögötti területet gyümölcsöskertként, veteményeskertként is hasznosították, ha ennek akadálya nem volt. A nagyobb, féltetős méheseket is itt állították fel. A gépi csépléssel egy időben, a szérűt a pajta mögé is helyezték esetenként. A növekvő létszámú állatállomány takarmányozására sokhelyütt a pajták mögötti telekrészt felszántva kukoricacsalamádéval, helyi néven sűrűvetéssel hasznosították. Nagyobb gazdáknál a lakóépülettel szemben, az utcavonalra szokás volt kétosztatú gabonáskamrákat építeni. Előfordult az is, hogy az utcavonaltól messzebb állították fel ezeket. Általános volt azonban, hogy mindig a házzal szemben, az ellenkező oldalon és mindig a ház hossztengelyével párhuzamosan épültek. Később nyári konyhává, a szárnyas aprójószág óljává alakították át. Hasonló felépítésű és hasonló elhelyezésű házakat építettek szintén jobb gazdacsaládoknál sütőház gyanánt, amikor a lakóépületekben a hagyományos tüzelőszerkezeteket megszüntették (Szőny, Nyúl, Nagybajcs stb.). Ugyancsak az udvarra kerülhetett önálló építményként a kenyérsütő kemence is. Különösen a Szigetközben találtunk sokhelyütt az 1920-as évektől épített, szabadon álló, téglafalazatú füstölőket. A megszüntetett szabadkéményt pótlandó, az udvaron emeltek kisebbített méretű szabadkéményeket, hogy a hagyományos ételektől ne kelljen megválni. Ezeket kombinálhatták kenyérsütő kemencével is (42. kép). E járulékos épületeknek gazdasági szintjelző szerepük is volt. Nagyobb gazdaságokban, ahol a jószágállomány nem volt elhelyezhető a lakóépülettel egy fedél alatt épített, hagyományosan elhelyezett istállókban, azokkal szemben emeltek újabb, különálló istállót. Ezek mellé abrakos kamra is csatlakozhatott. Ritkán lehetett azonban ilyen megoldással találkoznunk (43. kép). A gabonafélék tárolására napjainkig használták a vermeket. Ezek vagy az utcán, a házak előtt, vagy partosabb helyeken csoportosan voltak. VÁJKAI Aurél múlt századi történeti adatokat ismertetett róluk. 79 Rábcakapin még 1957 nyarán is több ház telkén, a házak udvari oldalán, az ereszaljban lehetett látni belőlük. Adatközlőink állítása szerint a világháború alatt nagyon nagy divatjuk volt, többször a pajtába, a széna alá eső helyekre is ástak vermet. 1945 után épült porta pajtájában, házvégi színében is mutattak még 1957-ben használatban volt vermet. E vermek nyugalmasabb esztendőkben burgonya, marharépa és hasonló termények tárolására szolgáltak, de zavaros esztendőkben, például a második világháború végén, felhasználták szemestermények biztonságos tárolására is. A kisalföldi települések belső történeti magjában a telkeket a 20. század elejéig általában egyszerre több család lakta. A családok egyenes- vagy oldalágon, közelebbi-távolabbi rokonságban állottak egymással. A telekközösség abban az időszakban a legtöbb helyen nem járt már a nagycsalád idejéből megszokott, közös háztartással. Ki-ki maga gazdálkodott kis létszámú családjára támaszkodva. Az első világháború óta - mint ezt jeleztük a települési leírásnál -, a családok igyekdztek szétköltözni.
