Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)

A TELEPÜLÉS

gyünk győződve. Térképtári gyűjtéseinknek gátat szabott, hogy megfelelő fedezet hiányában nem nyílt alkalom a fellelt anyag dokumentálására, s emiatt a felfedezett történeti részletek helyszíni összehasonlítására sem. Településvizsgálatainkat morfológiai vonatkozásban ebben az irányban fogjuk folytatni. Annyit mindenesetre állíthatunk, hogy a Kisalföld településmorfológiailag is szervesen illeszkedik a magyar települések megszokott típusai közé. Az apró falvak nagyobb száma miatt itt - az Alföld háborítatlanul fejlődött településhálózatú vidékein is meglévő - egyszerűbb úti falvak gyakorisága érthetően nagyobb. Hangsúlyozottan utalni kell arra, hogy a kisalföldi települések cáfolják azt a még ma is hallható állítást, miszerint a szalagtelkes, csűrsoros úti falvak Magyarországon a német etnikumhoz lennének köthetők, hiszen évszázadok során kompakt, fellazítatlan tömbökben élő magyar falvak sora élt úti falu keretei között. A kérdés egyoldalú, etnikai megközelítése teljesen félrevezető, feltétlenül el kell vetni. A jövő kutatásai igazolni fogják, hogy e formák a helyi népesség birtoklási, gazdasági, üzemviteli viszonyaival, demográfiai, földrajzi adottságaival álltak összefüggésben. Társadalmi csoportok elkülönülése településen belül A települések egy részénél, például Rábcakapiban is, az egyes távolabbi rokonságban lévő családokat egy csoportban lehetett megtalálni. Részben még a ma élők is azonos családnevűek voltak, s ezen az alapon a közös származás, vagy a közös vagyonból való öröklés emléke még élt is az idősebbek tudatában. De igazolták a szomszédsági körzetben levő, azonos családi neveket megörökítő mestergerendák építési adatokat is tartalmazó feliratai a nagyobb rokonsági egységek együvé telepedését. Ezt a hadas, vagy nemzetségi település emlékeként kellett regisztrálnunk, mivel a nagycsaládok itt egy-egy telek határán belül maradtak, vagy közvetlenül szomszédos telkeken ültek meg. Nem mertünk távoli időkre vonatkozó következtetéseket levonni, részben azért, mert nem tudtunk a szóban forgó községhez megfelelő levéltári igazoló anyagot feltárni. Arra is gondolni kell, hogy ezek az egymás közelében lakó rokon családok lehetnek újabb betelepítés, vagy a törzsökös lakossággal végrehajtott újjárendezés alanyai is. Óvatosságunk mellett is, a hadas település emlékei közé kellett iktatni ezeket az adalékokat. A fentieknél jobban érzékelhető és biztosabban kikutatható módon tapasztalhattuk a társadalmi csoportok településen belüli elkülönülését. Nevezetesen a gazdák, a hajdani telkes jobbágyok leszármazottai és a zsellérek, vagy helyi szóval „lakók" (három-négy hold földdel és saját házzal rendelkező szegény emberek) elkülönülten települtek a községen belül. A falu főutcáján a gazdák telkei húzódtak, a zsellérek pedig külön kis utcában, vagy halmazos tömbben kaptak telkeket, melyek nagysága egy-egy gazdateleknek szinte csak ötöd-, vagy nyolcadrészét tette ki. Bágyogon és Rábcakapin például keresztutca, Öttevényben pedig halmazos a zsellérnegyed. Rábcakapiban ez a településrész feltehetőleg 18. századi, mivel az ott lévő házak eredeti helyükön álló mestergerendái mind az 1700-as évekből valók. A zsellérek telkei nagyon szűkek voltak. Alig hosszabbak, mint a lakóházuk, szélességük pedig akkora, hogy kocsival éppen, hogy csak be lehetett állni, de a szekeret az udvaron már nem lehetett megfordítani. A templom, az iskola, a községi pásztorlakás és a kovácsműhely is a zsellérek utcájába, illetve annak elejére kerülhettek. Ha a zsellérlakosság száma megemelkedett és nem volt hely a számukra kijelölt településrészen, a telekvégi hajtó út túlsó oldalára telepedtek. A zsellérség negyedét „Lakó utcának", „Kustánynak" nevezték, hangsúlyozva a különállást. Ez annyira erős volt, hogy rendkívüli erkölcsi ellenállásba ütközött, ha valaki a zsellérek negyedéből a falu belső tereire igyekezett volna települni. Konkrét esetet ismerünk, amikor Rábcakapiban az egyik meggazdagodott zsellér a gazdák között kívánt házat vásárolni, mivel szűk telkén gazdaságát nem fejleszthette kellőképpen. Egy, a saját hibájából tönkrejutott gazda ingatlanát igyekezett volna megszerezni. A közbirtokosság a gazdatársadalom sérelmét látta ebben, s azzal a gondolattal foglalkoztak, hogy a közbirtokosság pénzén veszik meg az egész ingatlant, csak hogy az erkölcsi felfogásukat sértő üzletkötést meghiúsítsák. A vásárlásra mégis csak sor került, de a falu köztudata az esetet több mint huszonöt évvel a megtörténte után is elevenen az emlékezetében tartotta. 1958ban a faluba elvetődött gyűjtőnek többen is részletesen, eleven állásfoglalásokkal fűszere-