Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)

A TELEPÜLÉS

zak. A házak oly szorosan csatlakoztak egymás mellé, hogy számos esetben, különösen a középső részen fekvő háztömbökben, nem volt kapubejárat, csak ajtó nyílt az utcára. A városka paraszti lakossága (legnagyobb részt eredetileg reformátusok), a város belső részétől elkülönülten, a belső magot körülvevő árkon kívül keletkezett újabb, tágasabb utcasoron, illetve a belső magtól északnyugatra eső halmazos jellegű „Majorokban" lakott. Több jel határozottan arra mutatott, hogy Somorja parasztgazdái is csak másodlagosan költöztek ki a Majorok településrészbe (11-12. kép). Noha Somorja településtörténetét részleteiben nem ismerhettük meg, a településkép analógiája alapján is kétségtelennek tűnt a győrihez hasonló fejlődés. Ennek alapján bizonyosak lehetünk abban, hogy Győr és Újváros fejlődése nem elszigetelt jelenség a Kisalföld településrendszerében. Meggyőződésünk szerint a kisalföldi településrendszerek elemzése az egész magyar településfejlődés megértéséhez viheti közelebb a kutatást. A Csallóköz, a Szigetköz és a Mátyusföld több pontján tanyaszerű tartozéktelepülések is kialakultak. Egyes helyeken, a természeti adottságok mostoha volta miatt, szükségessé vált a Duna árterének a község központjától távol eső területeit is művelés alá fogni. A kezdeti ártéri legeltetés mellett mind jelentősebb területeket vontak intenzív földművelés alá. A csak csónakkal megközelíthető, távoli földterületeken egyre több szállás jött létre. A csallóközi oldalon többek között Vajka és Nagybodak vett részt az ártéri földművelésben, a Szigetközben pedig Lipótnak voltak az ártérben szállásai. Az ártéri telepeket az első katonai felmérés során is regisztrálták, mint arra HOFER Tamás, a kérdés alapos ismerője rámutatott.

70 A folyamrendezés során a Duna főmedrét az északi, pozsonyi ága, és a déli, mosoni ága terhére a komáromi meder kotrásával, gátak közé szorításával alakították ki. Ez a tény eleve nehezebbé tette az anyaközségek és szállásaik közötti kapcsolatok fenntartását. Teljessé tette a különválást az első világháború utáni államhatár megvonása. A hajdani tartozékok önálló községekké alakultak. Hosszabb időn át a kettős birtokosság ugyan fennállt, de a legutóbbi időben ez is megszűnt. Ezzel párhuzamosan, de különösképpen az 1954. évi nagy árvíz pusztításait követő újjáépítés során, zárt falukép kezdett kialakulni, bár utca jellegű tanyasorok korábban is épültek. Az önállósulásra kényszerült települések az anyaközségekben kialakult szervezetek és hagyományok alapján indították meg életüket. Ez is oka annak, hogy építészetükben is azonos jellegűek csallóközi kirajzási központjaikkal. A tartozékszállások önállósulása révén jöttek létre Tejfalusziget, Doborgazsziget, Sérfenyősziget és Cikolasziget községek, határuk szinte a Szigetköz egész északi térségét kitölti (13-14. kép). E községek történeti, települési elemzése társadalmi, birtoklástörténeti szempontból is rendkívül tanulságos lehetne, hiszen mind az anyaközségekben, mind a szórványokban a kisnemesi, egyházi nemesi, paraszti közbirtokossági formák, közösségi szervezetek éltek a közelmúltig. A Kisalföld több vidékén a szőlőművelésnek nagy hagyományai vannak. A szőlőtermesztés első okleveles emlékei a sokorói szőlők esetében az Árpád-korig nyúlnak vissza. A királyi viniatorokat 1253-ban említik a Győr szomszédságában fekvő Nyúl községből.

71 A bársonyosi borvidék történeti borvidékeink közé tartozik. Ugyanilyen mély gyökerei vannak a Kisalföld északi területén is a szőlészetnek (Nyitrában, Komáromban, a peremterületen Pozsony megyében). A feudális földhasználatban különleges helyet elfoglaló szőlőtermelés lehetőséget teremtett a szabadabb birtoklásnak. Az intenzívebb, munkaigényesebb kultúra vonzotta a kis egzisztenciákat, s ez együtt járt a települési szórványképződéssel. A Kisalföld területén a paraszti szőlők túlnyomó része telis-tele volt szórványokkal (7., 15. kép). E szórványok a birtokaprózódás következtében nem egyesültek zárt falvakká. A kintlakás kezdetéről nem tudunk nyilatkozni. Szerencsés véletlen azonban, hogy az egyik szórványnál (Bársonyos-Öreghegynél) világosan megállapítható volt, hogy a hely földesura, a bencés főapát telepítette a szőlészkedő, szórványban élő lakosságot külön. Egyrészt az eredeti alapítólevelet a falu jelenlegi lakosai máig őrzik, másrészt a bencés rendtörténet is leírja a telepítést. Figyelemre érdemes, hogy a község földművelő parasztjait a szőlőművelőktől elkülönítetten, külön szervezésben telepítette a főapátság. Míg a szőlőhegyen a lakosság magyar, a falubeliek szlovák telepesek. A különállás az 1733-as telepítés óta máig nem szűnt meg, noha ma már minden közigazgatási különbséget felszámoltak.

72 A szőlőkben négyféle teleptípus és az azokhoz alkalmazkodó építmények együttese ala-