Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 18. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2005)

CSILLÉRY - KONFERENCIA - VOIGT VILMOS: Még egy pár szó Csilléry Kláráról

Voigt Vilmos MÉG EGY PÁR SZÓ CSILLÉRY KLÁRÁRÓL A mi évfolyamunk a budapesti egyetemi néprajz-szakon 1963-ban végzett. Kétszakosak voltunk, kellett, hogy legyen egy tanári szakunk is. A képzés ötödik évében fél évet gyakorló iskolában, fél évet a Néprajzi Múzeumban gyakoroltunk. Ám előtte már egy nyáron egész hónapot gyakoroltunk ott, és egyéb néprajzi munkát, gyűjtést (például a Néprajzi Atlasz kérdőíveinek terepmunkás gyűjtését) ide kapcsolva végeztük. Magam, leendő folkloristaként már egyetemista koromban dolgoztam a Népmese katalógusban, az Etnológiai Adattárban. Megismertem a legtöbb muzeológust, egyáltalán azokat, akik a Néprajzi Múzeumba jártak: közülük LAJTHA Lászlóra éppúgy emlékszem, mint RAJECZKY Benjáminra (aki nyelvtanfolyamot tartott a Magyar Osztály munkatársainak - persze ilyenkor sok minden más is szóba került). Ettől függetlenül ismertem meg FEL Editet, viszont KRESZ Máriával és CSILLÉRY Klárával a múzeumi gyakorlatok révén találkoztunk. Most, utólag veszem észre, hogy velünk is milyen sokat foglalkozott, sőt ő foglalkozott a legtöbbet. Minthogy akkor még a Néprajzi Múzeum bútorgyűjteményének egy része a múzeum udvarán (a bejárattól nézve jobb sarokban) egy fészerszerű tető alatt volt, (főként ládák, asztalok és padok, egymásra hányva) és ezt valamilyen tárgyellenőrzés miatt át kellett tekinteni, fiúként nekem kellett bemászni a mélybe, ott zseblámpával ellenőrizni, mit is látok, ezt KRIZA Ildikó beírta egy füzetbe, CSILLÉRY Klára pedig az udvarról egyeztette a nyolcpontos tárgyleíró kartonnal. A tárgyakat nem mozgathattuk. O szólt be, mit nézzek és hogyan. Akkor megtanultam (azóta alighanem elfelejtettem), melyik fát miről lehet felismerni, hogyan nevezik a különböző famegmunkáló technikákat. Minket ugyan bevittek a legtöbb múzeumi raktárba. (Nem mindegyikbe, mivel például a textilraktárba nem mindenki juthatott be. DAJASZÁSZYNÉ DIETZ Vilma, aki az ehhez vezető folyosón dolgozott, például tőlem kérdezte meg egy-egy bent lévő tárgy leltári számát...). A legimponálóbb rend BODROGI Tibor óceániai raktárában volt. Ő szinte órákat is tartott ott, háttal állt a polcoknak, cigarettázott és bal kézzel hátranyúlva szedte ki a bemutatandó tárgyakat, olyan tévedéstelen biztonsággal, amihez hasonlót csak a régész BÓNA Istvántól tapasztaltam. Volt olyan raktár is, amelynek titkairól DIÓSZEGI Vilmosnak meséltem, mivel ő azokat a tárgyakat korábban nem láthatta. Az első emeleten, a lépcsővel szemben, középen felállított nagy mongol jurta posztamensébe viszont alul szekrénykéket raktak a mindig helyhiánnyal küzdő muzeológusok. Volt itt sámánarchívum és Etnológiai Adattár kézirat gyanánt. Minthogy ezek egy részét DIÓSZEGI útmutatása alapján én raktam be, ha külföldi vendégek jöttek és ilyesmit kerestek, DIÓSZEGI rám bízta a vendéget (neki ennél mindig volt fontosabb dolga), mi meg voltaképpen hasalva néztük a mongol jurta „alvilágának" kincseit. Az említett féléves gyakorlathoz kapcsolódott egy tárgyvásárló gyűjtés. CSILLÉRY Klára vitt el bennünket Faddra, ahol főként bútort gyűjtöttünk. Ezt az anyagot később a Néprajzi Múzeumban egy - ma úgy mondanák „kamarakiállítás" keretében mutattuk be, sőt a bemutatón szóban is méltatni kellett, mit és miért gyűjtöttünk. Ez volt életem első „néprajzi kiállítása". Hogy mennyi része volt mind a gyűjtésben, mind a kiállításban CSILLÉRY Klárának, most nem kell részleteznem. Még arra is máig emlékszem, milyen hanglejtéssel szokott beköszönni a parasztházakhoz: „... potkivánok!". A faddi gyűjtés (az „első", mert később egy másik évfolyammal is csinálta ezt CSILLÉRY Klára) emlékei közül csak (talán jellemző) apróságokat említek.