Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 18. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2005)

CSILLÉRY - KONFERENCIA - VOIGT VILMOS: Még egy pár szó Csilléry Kláráról

Az ekkor már évtizede Faddon lakó református lelkészhez már az első nap elmentünk, gondolom, ő szervezte meg szállásunkat is. Nem nagy, de szép ormánsági néprajzi gyűjteménye volt, mivel korábban ott szolgált. Mindjárt mondta is, hogy „Faddon nincs semmi, bezzeg Kákicson!" Aztán hoztuk a tárgyakat (az ő udvarán gyűjtöttük össze ezeket), mindegyikre azt mondta: „hm, nem is hittem volna, hogy ilyen is van a faluban, de azért itt nincs semmi, bezzeg az Ormánságban". Végül már alig lehetett közlekedni az udvaron, ám véleménye nem változott, gondolom, haláláig sem. CSILLÉRY Klára nagyon szelíden mondta, hogy azért Faddon is van mit keresni. Amikor kérdeztük, miért nem határozottabban magyarázza el, hogy a helybeli népéletben is vannak értékek, így válaszolt: „kezdetnek az ő ormánsági lelkesedése is elég". Noha külön is, együtt is gyűjtöttünk, a helybelieknek nem magyarázott, őket kérdezte. Tulajdonképpen igen ügyesen alkudott a tárgyvásárlás során, ám egy értéket akkor is megfizetett, ha az előadó kevesebbet kért. „Ennek enynyi az ára!" - mondta az eladónak, aki meglepődött a felfelé kerekítésen. Nekünk, egyetemistáknak egyfolytában magyarázott. Távolságtartó ember volt, magáról semmit sem mondott, még azt sem, a gyűjtés során mit miért tett épp úgy. Viszont minket is megfigyelt. Én fényképeztem, ám egyszer valamit le is rajzoltam, ceruzával, hogy jobban látsszon. Rögtön megkérdezte: „szokott akvarellt festeni?" Amikor befejeztük a gyűjtést, meg kellett várni a múzeumi központ nagy, ponyvás teherautóját, amellyel Pestre szállították a tárgyakat. Végre megjött. Mi raktuk fel a tárgyakat, érthető és praktikus rendben. (Ez is mesterség.) Törtem a fejem, én hol fogok utazni? Magától értetődően mondta: „Fenn a platón. Vigyázni kell a múzeumi tárgyakra!" Máig emlékszem, milyen hosszú volt az út. Természetesen mi raktuk le a tárgyakat a Néprajzi Múzeum udvarán. Elvitt KRISTINKOVICH Bélához, akinek nagy habán-gyűjteménye volt, nemcsak kerámia, hanem a sokkal ritkább fém-munkák is. Akkor láttam ilyen gyűjteményt először, és azt is meglepett, milyen kitűnően ismeri a magángyűjtő a nemzetközi szakirodalmat. Később fedeztettem fel, hogy a „nemzetközi szakirodalom" több jelese voltaképpen maga is műgyűjtő volt. Érdemes lenne, ha még élő kollégái a Néprajzi Múzeum nevezetes történeteit is elmondanák. Például amikor CSILLÉRY Klára meglátta a Felszabadulás téri (akkor így hívták) régiségboltban a Néprajzi Múzeumból kilopott barokk szobrokat... De ezt a történetet mások jobban ismerik. Csak azt említem még, hogy a Bölcsészkar Pesti Barnabás utcai épületének legfelső emeletén a mi Folklore tanszéki szobáink szomszédja a szlavisztika professzorának szobája volt. így voltam előbb HADROVICS Lászlónak, majd KIRÁLY Péternek (még később NYOMARKAY Istvánnak) tőszomszédja, ami azért a lifttől jövet-menet, meg egyébként is sok beszélgetést eredményezett. Nálunk, körülbelül DÖMÖTÖR Tekla szobája előtt a mindig világos folyosón még egy pad is volt, ott hosszabban is lehetett beszélgetni. Itt várakoztak a TÁLASI István sokórás konzultációira jövő szakkollégák is. CSILLÉRY Klárával csak néha találkoztunk itt, a folyosón. Egy ilyen alkalommal említettem, hogy volna-e kedve az egyetemen is előadni, a mi hallgatóinknak? Az ő kutatási területe ugyan nem az én tanszékemhez tartozott, ám minthogy tanszékvezetői kinevezésem másnapján elkezdtem hívni a külső előadókat (legelőször FÉL Editet és VARGYAS Lajost, arra hivatkozva, hogy őket oktalanul távolították el az egyetemi oktatók sorából - majd másokat is), ez az ötlet is eszembe jutott. Meglepődött, és jóval később mondta csak, hogy az érdeklődők menjenek a Zugligeti útra, ott tart órákat. Amint az emlékülésen MOHAY Tamás elmondta, amikor BARABÁS Jenő lett a Tárgyi Néprajzi Tanszék vezetője, ő meghívta CSILLÉRY Klárát, aki a mi egyetemi szobáinkban, majd lakásán sokszor tanította hallgatóinkat. Már Miskolcra járt, amikor egyszer a vonaton együtt utaztunk. Igazában meg sem lepett, milyen jól emlékezett ezekre az évfolyamokra, egyenként is. A tisztesség mintaképe volt. Sokat nyert, aki megismerhette. Ebből szerettem volna valamit törleszteni a fenti emlékképecskékkel. Mára ugyanis már az 1960as évek Néprajzi Múzeumának világa is csak néhányak emlékképében él. Pedig érdekes és felejthetetlen világ volt, nemcsak szakmánk akkor legnagyobb, legfontosabb műhelye, megannyi, azóta is pótolhatatlan emberrel.