Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 18. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2005)

JÉKELY BERTA: 20. századi falusi épületek műemlékvédelmi problémái

az 1920-as, s drámai módon az 1930-as, 40-es években mutatták ki az építészet nagyfokú polgárosítását, az amerikai vendégmunka és a második világháborút megelőző gazdasági konjunktúra következtében.

5 Az 1950-es éveket azonban mindenképpen fordulópontnak kell tekintenünk a falusi építészetben, s noha a társadalmi tényezők - például a gyárak közelsége, és az onnan szerzett, és beépített selejt vagy maradék elemek megjelenése, illetve a bizonyos falvakat sorvadásra ítélő, s ily módon század közepi állapotában konzerváló körzetesítés - véleményem szerint továbbra is fenntartottak, vagy újratermeltek bizonyos táji, vagy lokális különbségeket, mégis ekkor már valóban az egységesülés korszakáról beszélhetünk. Az ekkortól megjelenő kockaházak néprajzi és építészeti értéke valóban vitatható, azonban a műemlékvédelem számára ez is az épített örökség része. Talán néhány év múlva lesz már műemléki védelem alatt álló, és az 1980-as évektől megjelenő, emeletes, magamutogató falusi építészet termékeinél mindenképp egységesebb képet sugárzó kockaház-utcasor. A legutóbbi időben egyébként már komoly megfontolás tárgya volt egy kockaház-utcasort is tartalmazó védetté nyilvánítás - a terület többi része azonban nem volt védelemre érdemes, így az egész javaslatot elutasították. A 20. századi épületek műemléki védelmének időhatárait áttekintve, vessünk egy pillantást a válogatás egyéb szempontjaira, majd pedig a védelem térbeli kérdéseire is. A műemlékvédelem a 20. századi épületek közül egy sajátos értékszempont alapján a legrangosabb, „elit" darabokat választja tárgyául. Mi lehet azonban a válogatás szempontja a 20. századi falusi épületeknél, ahol meghatározóak a tipikus épületek, esetlegesen a típusházak? Mi az az értékmozzanat, amely alapján válogatni lehet az egyes épületek között? Eddig az épületek archaikusságát, régiség-voltát tekintettük annak az értéknek, amely a válogatás alapjául szolgált, ám így valójában az idő végezte el helyettünk a szelektálást. De mi a teendő a nem archaikus, és még nagy számban meglévő 20. századi épületek esetében? Véleményem szerint - és a polgári lakóházak kapcsán is egyre inkább így jár el a műemlékvédelem - nincs olyan értékkategória, amely alapján a tipikus épületek közül ki lehet választani településenként egyetlen védelemre érdemeset. Ezen épületek fő értékét éppenséggel ma még meglévő együttállásuk, s az ebben hordozott értéktöbblet adja. A még több helyen föllelhető egységes utcasorok, településrészek, a falusi építészet tágabb összefüggéseit hordozó egységei kell, hogy a védelem alapját képezzék.

6 Az elmúlt évek folyamán meginduló változásokat jelzi, hogy újabban már született olyan területi védelem, amelynek révén elsősorban 20. századi falusi épületek, illetve azok együttese került műemléki védelem alá. Ezek közül a legjelentősebb Tarpa, ahol a védelem egyik alapját a középkori településszerkezet szolgáltatta ugyan, a védett épületek azonban zömmel a 19. század végéről, 20. század első feléből valók. Tarpa esetében egyébként a típusházakat is érintette a műemlékvédelem, sőt, egy abszolút tabunak számító korszakhatárt is átlépett: hiszen a műemléki jelentőségű területnek a 2001-es beregi árvíz utáni helyreállítás épületei is részét képezik. S nem csak azért, mert elszórtságuk révén belecsúsznak a védendő területbe, hanem azért is, mert Tarpa településképének és a Bereg ezredfordulós arculatának meghatározó elemei. A 20. századi épületek megnövekedett méretük, korszerűbb anyaghasználatuk, fejlettebb tüzelőberendezésük révén alkalmasak a modern életigények kielégítésére, s így nagyobb számban tarthatók fenn, mint a leginkább múzeumi rendeltetésre alkalmas korábbi épületek. Mindez lehetőséget teremt arra is, hogy a népi műemlékvédelem elváljon a néprajzi muzeológiától - amely az életmód és a lakáskultúra bemutatását tűzte ki célul -, és elsősorban az épített környezet, az építészeti örökség megőrzésére koncentráljon. A nagyobb egységek védelme révén nemcsak térben válnak megragadhatóbbá nagyobb egységek (telekelrendezés, utcakép, településszerkezet), hanem időben és társadalmi helyzetben is. Az az azonos korú, de eltérő megformálású épületek együttese az azonos időpontban meglévő változatokat és a társadalmi különbségeket, a más-más korszakokból származó épületek pedig a település időben való változását mutathatják be. A falusi építészet így megőrzött képe nem az eddigi statikus, hanem dinamikus, eleven képet nyújthatna a paraszti kultúráról.

7 A nagyobb területi egységek, együttesek védelme egyébként nem csak a ma már sok szempontból meghaladott Velencei Chartával van összhangban, hanem a műemlékvédelem mai fő irányvonalával is, melyet ilyen fogalmak jellemeznek, mint a településléptékű vagy az integrált védelem. Az integrált védelem a nagyobb települési