Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 18. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2005)

BATÁRI ZSUZSANNA-SZONDA ISTVÁN: „Új csizmám nyalka"

A hagyományos, ún. vászoncsirizhez egy kilogramm nullás lisztet kell venni, (ebből körülbelül ökölnyi nagyságú csiriz lesz, ami három pár csizma orrmerevítőjének és kérgének ragasztásához elég) ezt vízzel sűrű, kemény tésztává gyúrják. Ezután egy nagyobb edénybe teszik, és bő vízzel felöntik. A tésztát szétkenik, majd leöntik róla a vizet, amely ekkor még hófehér színű. Ezután tízszer, tizenkétszer egymás után elvégezik ezt a műveletet, egészen addig, míg a csiriz színe nem lesz sárga, a leöntött vízé pedig színtelen. Ezzel a folyamattal a lisztből eltűnik a keményítő. Ezután a csirizt elkenik egy üvegtáblán, amelyet egykor még szalonnával is bedörzsöltek, mielőtt a csiriz rákerült. Ma már nejlonzsákot használnak erre a célra, ez utóbbi azért praktikus, mert ahogy a napon megszárad a csiriz, a nejlon hajtogatásával egyszerűen lepattogzik róla. A kiszárított csirizt papír- vagy vászonzacskóban tartják, felakasztják száraz helyre, és csak akkor vesznek belőle, mikor ragasztáshoz készülődnek. Az így tárolt csiriz nem romlik meg. Használat előtt egy nappal vizet öntenek rá, ezt aztán reggel leöntik, mindeközben kavargatni nem szabad, csak akkor, mikor már a víz nincs rajta, hogy ne legyen darabos, és ne nyálkásodjon meg. Ragasztóként használták még az asztalosok által használt enyvet is, amit táblás formában vettek meg. Összetörték, vízzel felfőzték, és amikor kezdett hűlni, akkor lisztet adtak hozzá. 10-15 dkg enyvhez 2-3 dl vízre volt szükség.

33 Az így elkészült csirizt is nevezték vászoncsiriznek. A fent említett vászoncsirizen kívül használták még az ún. aranycsirizt is, amely gyári termék volt, és sokkal jobb minőségű, mint a házi készítésű. Az aranycsirizt ezért finomabb, 3. kép.: Csirizkészítés, 2005. október erősebb ragasztást igénylő helyekre használták. Házilag úgy állítottak elő, hogy a kész, kimosott csirizt meleg helyre tették, ahol megerjedt, ezután már csak meg kellett keverni. A kész csirizt csirizes tálban, (ez lehetett elhasznált bádogtányér) vagy csirizes csajkában

34 a panglin tárolták, és fából készült csirizes kanállal kenték szét a felületen, vagy a középső ujjukkal, ha kis felületre kellett eldolgozni. Fonalsodrás A csizma varrásához szükséges fonalat szintén elő kellett készíteni a segédeknek a munka előtt. Ehhez az inasok a fonalsodrót használták, - ebből műhelyenként elég volt egy darab - mégpedig úgy, hogy a kenderfonál-gombolyagból több szálat levágtak, kihegyezték,

35 a térdükön megsodorták, a sodró kampójára akasztották, és a fonálsodrót megpörgették, hogy a szálakat összesodorja. Ezután viasszal vagy fekete illetőleg fehér cipészszurokkal átkenték az így nyert erős fonalat, és aztán fűzték bele a tűbe. A kész fonalat a pangli oldalán, felakasztva tárolták. A nyelv bevarrásához (ld. alább) kétsoros, ún. finomfonalat használtak, míg a csizma hátuljának összevarrásához háromsoros bekötőfonalat. Ma már nem használnak fonálsodrót, mert lehet kapni olyan fonalat, ami megfelel a követelményeknek. 4. kép. Fonálsodró Bevarrás

36 A csizma alapanyagának kiszabása után következett a bevarrásnak nevezett folyamat, amikor a nyelvet, vagyis a csizma fejrészét öszszevarrták a szárral. Ezt megelőzte a serfolás:

37 a kiszabott bőr széleinek élezése, azaz elvékonyítása az anyag vastagságának felére, hogy ragadási felületet kapjanak. Ehhez a serfoló kést használják. A bőrdarabokat összeragasztják, ma bőrcementtel - amit az 1920-as, 1930-as évektől vidéken is lehet kapni - korábban pedig csirizzel. A ragasztást megkalapálják, hogy erős és sima legyen.