Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 18. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2005)

BATÁRI ZSUZSANNA-SZONDA ISTVÁN: „Új csizmám nyalka"

A varrást két tűvel, a visszájáról végezték el, ehhez a kloforcra tették az előkészített anyagot, lábszíjjal lefogatták, és úgy láttak a varráshoz. Kloforcként

38

szolgálhatott egy megvasalt farúd (tetején kaszaüllő), sokszor a kocsi puskája, vagyis tengely vége. Nem ritka azonban az sem, hogy régi sámfát használnak erre a célra. A vasalt végű kloforcot vasas kloforcnak, a simát rendes kloforcnak nevezték. j 5. kép. Kloforc Később terjedt el a tűzőgép - varrógép használata a bélés varrásához. Tűzőgépek az 1800-as évek végétől voltak a műhelyekben, de nem mindenhol. Ezért azokhoz vitték el tűzetni a csizmát, akinek volt gépe. Ma már inkább géppel varrnak, csak a kérget varrják kézzel, két tűvel. A csizma részeit kettő vagy három sorral kell összevarrni. Ezután a bélésbe, amelyet ugyanúgy készítenek elő, mint a felsőbőrt, belehelyezik a csizma húzóit, a szár felső széle alá: ezt ragasztással és varrással erősítik meg. Egy csizmadiaműhelyben rengeteg tűt lehet találni, tucatszámra vették a mesterek, és ha volt tűzőgépük, annak a fiókjában tárolták, ha nem, akkor a pangli szélére erősített szalmacsomóban. Többféle méretet és típust használtak (lásd bindolótű alább). Háromélű tűvel csak akkor dolgoztak, mikor a szártetőre rávarrták a fonatot. A hátulj összevarrásához tompa végű tű kellett, ezeket használat előtt a spirituszlámpánál megmelegítették, és behajlították. A szattyánbéléses csizmánál a hátuljösszevarrást egy tűvel végezték. A csizmadiák gyűszűje, amelyet a szegő felvarrásakor használtak, felül lyukas volt, mert varrás közben leginkább az ujjuk oldalát használták. Gyűszűn kívül védték még az ujjukat bőrből varrott ujjvédővel, amelyből akár 3-4 darabot is felhúztak egyszerre, ha varrtak. Szármerevítés A bevarrás, vagyis a csizmaszár fejrésszel való összevarrása után beleragasztották a csizma felsőrészébe a keménységet. Vászonmerevítéskor a bélésbőrt a felsőbőrrel csak a nyelvnél varrják össze, a szárat pedig nem varrják meg. A kettő közé helyezik a keménységet, - ha több sor vászon került a csizmába, akkor a felsőbőrnek és a bélésnek is a visszájára ragasztották a keménységet, így egymás felé fordítva ez két sort jelentett - rásimítják a bélést, a csizmaszár hosszához illesztik a szárvarrás erősítésére szolgáló vékony bőrcsíkot, a vócot,

39 és összevarrják hátul. Ehhez a varráshoz használták a csizmadiák a szorítót, vagyis csíptetőt, amelyet a pangli alsó polcán tároltak.

40 Ez egy kétágú, villás faeszköz, amelynek a két vége közé szorítják be a bőrdarabot varráskor. A vóc bevarrásával eltűnik a szárvarrás, tehát esztétikai célokat is szolgál. Vócvágóval,

41 amiből egyébként egy műhelyben elég volt egy darab, a varrás után kivágták a vócfölösleget a hátuljnál a csizma színén. Majd a vócnyomót meleg viaszba mártották, és a vócon végighúzták. 6. kép. Vócvágó és vócnyomó A keménysége a csizmának, amellyel a szárat merevítették, többféle anyagból lehetett. Legelterjedtebb volt a zsákvászon, amit a század elején kötegben lehetett megvásárolni. De felhasználták a kopott, régi vásznakat, illetve régi rongyokat is, amiket kamrában, vagy a műhelyben lévő stelázsin tároltak. Ha egy sor vásznat tettek bele a csizmába keménységnek, akkor a vásznat csirizzel nem is kenték be, mert átütött volna, ilyenkor csak a bőrre kentek kefével a csirizből. A vászonnal keményített csizmát vászonkaplis csizmának hívják, varrásához varróár is szükséges. Zsidóvászonnak nevezett ritkás szövésű vásznat is használtak, ez azért volt jó, mert sok ragasztót szívott magába, ami tovább erősítette a csiz-