Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 18. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2005)
BATÁRI ZSUZSANNA-SZONDA ISTVÁN: „Új csizmám nyalka"
terítik ki a szabóasztalra, amelynek lapja puhafa, legtöbbször fenyő- vagy nyárfadeszka. Ez azért fontos, mert a puhafa nem veszi ki a szabászkés élét. Ha már sokszor vágtak rajta, és a felülete karcolt, akkor asztalossal legyalultatják, és tovább dolgoznak rajta. A kisebb méretű darabokat egy 100 cm x 50 cm-es fatáblán, a térden tartott szabászdeszkán 25 vágják. Az 1800-as évek végéig megtalálható volt a műhelyekben a szabásztőke, 26 egy derékmagasságú fatőke, amelyet szintén szabásra használtak. Ez azért volt praktikus, mert minden oldalról körül lehetett járni. A szabásztőke ma már egészen mást jelent: egy olyan fa- vagy műanyagtáblát, amelyet asztalra helyezve szabásra használnak. A szabáshoz szükséges szerszámok a szabáskés és a musta. A szabászkéssel a mintát rögtön körbevágják, nem rajzolják körül. Mindent késsel vágnak, ezért egy hagyományos csizmadiaműhelyben ollót nem is találunk. Ha meg kell jelölni a tűzések vagy a húzó (a csizma felhúzásához és felakasztásához szükséges akasztó) helyét, akkor puha grafitot, újabban már ezüstszínű tollat használnak. Szabászkés többféle - hajlított és egyenes egyaránt - létezik, ilyen volt egykor a nyeles csúsznaj der, 27 amit daraboláshoz használtak, a sarok és a talp körülvágásához, de már kiment a divatból. Ismeretes még a knaip 2H is, ami a csúsznajdérnél későbbi szerszám, egy nyél nélküli, bőrtokban tartott hosszú acélkés, melynek élköszörülése homorú, és leginkább serfoláshoz, a bőr vékonyításához használják. A dikiccsel 29 a két világháború közötti időben már nem szabtak. A bicskia elnevezést nem ismerik az endrődi csizmadiák, a megfelelője a kakasnak 2 *® vagy ferkónak nevezett kés, ezt ma már szintén nem találjuk meg egyik műhelyben sem. A kakas (ferkó) egy rövidnyelű kés taréjjal, kisebb-nagyobb méretben is volt belőle egy műhelyben, eredetileg csak szabásnál, később szabászdeszkán való vágásnál is használták. A késeket szerszámkészítőktől szerezték be, a Marsi-műhelyben dolgozók ma olasz késeket vásárolnak. A késeket háromélű reszelővel élezték, vizes köszörűn köszörülték, és a stóglinak 3i nevezett fenőkövön fenték. A nyeles késeket mindig lapos kövön élezték, mióta a nyeles kések eltűntek, azóta terjedt el a stóglival való fenés. Ezeknek a szerszámoknak a helye a pangli, vagyis csizmadiaasztal tetején volt. 2. kép Csusznájder, kakas, knaip A musta rézből - vagy más fémből - készült, kúp alakú nehezék, amellyel a bőrt lefogatják, hogy az ne mozduljon el, miközben a csizmadia körülvágja a mintát. A szabáskor nagyon oda kell figyelni, nem csak gazdaságosan kell a bőrt felhasználni, az sem mindegy, hogy a bőrnek mely részéből mit szabnak ki. Mivel a csizma fejrésze van a legtöbb igénybevételnek kitéve, ezért azt onnan szabják, ahol a legerősebb bőr, ez pedig általában a gerincvonalnál lévő terület. Az állat nyakánál a bőr ráncos, ezért ezt a területet nem használják fel a csizma készítésekor. Kiszabás után a húsoldalon kiálló szőrszálakat leégetik esztétikai okokból, ez régebben a szeszlámpával, ma már öngyújtóval történik. Csirizkészítés A csizma ragasztásához felhasznált csirizt 32 már korábban, a többi munkafázis megkezdése előtt elkészítették. De hogyan is készült a csiriz, illetve milyen más ragasztókat használnak és használtak a csizmadiák a csizma készítése során?
