Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 16. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)

FLÓRIÁN MÁRTA: Kecskés Péter 60 éves

Flórián Mária KECSKÉS PETER 60 EVES Minden ember életében meghatározó az a hely, ahol született, ahonnan elindult, az a család, amelyik számára valamilyen társadalmi hátteret, valamilyen szellemi légkört biztosított. Kecskés Péter szülővárosa, a ferences hagyományokat őrző, történelmi levegőjű Gyöngyös, az egykori kézműves, céhes központ, a mátraaljai szőlőtermesztés egyik fontos centruma elég nagy ahhoz, hogy tág teret biztosítson a fiatalok érdeklődésének. De egyúttal elég kicsiny is, hogy az emberek jól ismerjék egymást, és ismerjék a város előrehaladásában jelentős szerepet játszó tanárokat, művészeket, politikusokat. Ebben a városban Kecskés Péter édesapja ismert volt, mint jeles tanárember, de mint gyöngyösi - a sajátos mezővárosi életforma elvárásainak megfelelően - ismert volt, mint gyakorló szőlőművelő, bortermelő is. Mint pedagógus, mint a város egyik első embere, Pétertől is a maximumot várta el. Péter a Vak Bottyán gimnázium jeles tanulója, sikeres sportolója, emellett a helyi Múzeumi Baráti Kör nyelvészkedő, a szőlőtermesztésen keresztül a néprajzzal is ismerkedő tagja volt. Ha jól emlékszem, ez a kör adta ki a még gimnazista Péter első munkáját is. A családi elvárások azonban ennél is többet követeltek: felelősségtudatot, hivatástudatot. Ebből az indíttatásból egyenesen következett, hogy Péter 1961-ben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem hallgatója lett. 1966-ban itt kapta meg diplomáját, mint etnográfus és magyar szakos középiskolai tanár. Harmadéves voltam, amikor Péter egyetemi tanulmányait kezdte, ezek szerint én ismertem meg Pétert legkorábban későbbi, szabadtéris kollégák közül, ezért is bízták rám azt a kedves feladatot, hogy köszöntsem születésnapja alkalmából. Természetesen sokat számítanak az első benyomások. Pétert kissé visszahúzódó, az őt ért, gyakorta igaztalan sérelmeket sztoikusan elviselő, ezek ellenére udvarias, mindig segítőkész, tisztelettudó embernek ismertem meg. Udvariassága, szolgálatkészsége nem egyegy embernek, nem a közeli barátoknak szólt, hanem ellenségeinek is, egyszerűen ilyen volt. Nem 1. kép. Előadás közben volt hangadó, nem akart a szeminárium középpontjába kerülni, de ha volt véleménye, az megalapozott volt. Az intézetbe egyre újabb és újabb irodalmi és egyéb kulturális áramlatokkal érkezők, a maguk egyéniségét még keresők mellett valamiféle megállapodottságot képviselt, mint aki már véglegesen tudatában van annak, hogy a későbbiekben mit akar csinálni. Ötödévesen, a múzeumi gyakorlat és a hospitálások, gyakorló tanítások miatt már elszakadtunk az intézet mindennapi életétől. Péter 1966ban az egri Dobó István Múzeumba került, és csak 1969-ben találkoztunk újra a Néprajzi Múzeum falumúzeum osztályán. Annak ellenére, hogy bennem sohasem tudatosodott, hogy a Pesten végzett kollégák és a debreceniek között valamiféle hivatalos frontvonalat illene fenntartani,