Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 16. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)

CSERI MIKLÓS: A szabadtéri múzeumok szerepe és lehetőségei a változó világban

a sort. Tehát miközben egyre jobban ki akarjuk szolgálni a látogatót, keressük kényelmét, szinte magunk kasztráljuk a közvetíteni kívánt értékeket, s kényszerülünk rossz kompromisszumokba. Tapasztalataim szerint világszerte ezzel a problémával küzd napjainkban a legtöbb skanzen. S most nem beszélek az olyan megválaszolatlan kihívásokkal, mint például az eredeti és másolat, a folklór és folklorizmus, a saját illetve piacra készült ajándéktárgyak témakörei. A turista hiteles képet akar kapni az általa megtekintett helyről, a skanzenek közvetítette kultúráról. Ezt megkaphatja az autentikus kiállítási produkciókkal, tehát a tájegységekkel, s megkaphatja a személyes interakció mellett szimbolikus eszközökkel is. Ezeket a múzeumok és a turistaipar sok esetben együtt állítja elő. Ilyenek a bőséges vizualitást sugárzó prospektusok, brosúrák, magazinok, képeslapok, videók, vásárok, táncbemutatók, hagyományőrző rendezvények, de ilyennek tekinthetők az ún. „élő'

1 viking vagy bronzkori falvak, az „ősi" jurtás magyar telepek, s a legtöbb experimentális néprajzi, antropológiai vagy régészeti park is ide sorolható. Itt nagyon nagy a veszélye a mindenáron való megfelelési törekvéseknek, a legtöbb hiteltelenség, a bóvli, a disneylandesedés itt érhető tetten leginkább. Tapasztalataim szerint e téren nem tudtak még skanzenjeink egyértelmű érték- és normarendszert kialakítani. A vizuális effektusok említése kapcsán el is értünk egy következő kihíváshoz, miszerint hogyan élik meg a szabadtéri múzeumok azt a robbanásszerű vizuális kultúraváltást és fejlődést, melyek napjainkban minden oldalról hengerszerűen érik az embert és környezetet. A válasz nem éppen pozitív: nehezen. Kezdetben a prezentáció gazdagítása érdekében a korszerű multimédiás és egyéb technikai eszközök alkalmazásával szemben meglehetős távolságtartás volt megfigyelhető. Erezve, hogy egy komputer vagy egy tv-monitor nem igazán szervesen illeszkedik egy 18-19. századi enteriőrbe, egy-egy üres helyiségbe vagy interaktív foglalkoztatóba helyezték el a technikát, s így mintegy illusztratív segédeszközt kezelhették ezeket a látogatók. Később, az 1990es évek elejére, különböző tematikus kiállításokhoz próbálták illeszteni a multimédiás eszközöket (például, egy komód vagy láda tetején állt egy tv-képernyő, melyen futott a ház bontásáról vagy áttelepítéséről szóló film, esetleg mélyinterjúk, családtörténetek, szokások elevenedtek meg), de még itt sem az enteriőrjüket bolygatták meg. Napjainkra azonban a technika kíméletlenül betört a skanzenek szobabelsőibe is. Persze kezdetekben még jól álcázva (lásd tamperei vagy St. Fagans-i példa), majd egyre kevésbé ügyelve a környezet átalakítására. Az interaktív tevékenységre serkentő technikai eszközök használatának célja minél több információt közölni, és érdekessé, szórakoztatóvá tenni a kiállítást. Bizony, ha a szekrény ajtaját kinyitjuk, az képernyőt rejt, a bútorokon bizonyos gombokat nyomogatni lehet, a fiókok kihúzásakor zenei vagy narratív effektusok jelentkeznek, fény- és hanghatások igyekeznek elkápráztatni a nézőt. Az arnhemi szabadtéri múzeumban a sörfőzést bemutató kiállításban műtűz villog, az üstben rotyogó maláta bugyogását hangeffektusok próbálják visszaidézni. Extrém esetekben illatpamacsok és permetek próbálják életszerűvé tenni a házban való életet, a mütüzes kandalló füstszagú, vagy éppen a már említett északír múzeumban a kivándorlást bemutató hajón nyögések hangjai hallatszanak, utalva a szerencsétlen kivándorlók szenvedéseire, a hosszú tengeri út alatt. Láttam olyan múzeumot is, amikor a megterített ebédlőasztalon egy tányér elmozdításával, egy beépítet monitor tárul a szemünk elé, melyről lekérhető a család heti étrendje. Az újabb és újabb kísérletek non plus ultrája az ún. időutazás. A hollandiai Arnhemben iszonyatos költséggel megépítették az ún. Holland Rámát, mely egy falanszterbe illő hatalmas szerkezettel (egy gigantikus emelőszerkezet hordozza és mozgatja a több száz férőhelyes nézőteret) repíti az érdeklődőt a holland történelem 16 képben megfogalmazott kronologikus sorrendben következő életképeibe. Információim szerint már a németek is készülnek hasonló attrakcióval. Sajnos ezekben az esetekben a szabadtéri múzeumok eredeti célja és hatásmechanizmusa szenved csorbát, nem az emberi intellektust mobilizáljuk, s a házat és enteriőrjét kulisszává degradáljuk. Meggyőződésem, hogy még jó sok időnek kell eltelni addig, míg a skanzenjeink megtalálják erre a kihívásra a megfelelő választ. Sokkal pozitívabb törekvésnek érezzük azokat a kezdeményezéseket, melyek a látogatót beengedik a múzeumi kulisszák mögé. Már a legkorábbi időszaktól kezdve izgatta a nézőt, hogyan és milyen módszerekkel sikerült az épületeket áttelepíteni, a romos épületekből újakat varázsolni, hogyan „leheltünk" életet a néha több száz évvel ezelőtt épült lakóházba. Egy-egy üres házban vagy helyiségben didaktikus kiállítás keretén be-