Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

HOFEMANN TAMÁS: „Az én házam, az én váram" - Egy balhiedelemről

míliája a folyosóból kiképzett lépcsőn jutott az emeletre, ahol fűtetlen hálókamrák sorjáztak. Idővel az iparosok házaiban a segédek lakásait és munkahelyeit is ezekben a kamrákban rendezték be. Néhol a szobát az emeletre helyezték, és az Alpoktól északra fekvő városokban kályhával fűtött ebédlőnek rendezték be. A rendszer olyannyira bevált, hogy a 13. században már a Hanza-liga városaiban is alkalmazták. Ezekhez az építkezésekhez már szakiparosokra volt szükség. A városi építkezések elegendő keretet biztosítottak a termékgyártásnak, de az iparosok szaporaságát senki sem tudta szabályozni, tehát szűkösen laktak, az építőipar pedig a kézművesek túltermelése miatt került válságba. Átmenetileg, a 16-18. században a piacra fordult vidék parasztsága foglalkoztatta a kisvárosokban felhalmozódott munkaerő felesleget. Egyébként is az ipar egyre inkább vidékre települt. Itt működött - bonyolult munkaszervezésben - a textilipar, a házi szorgalom, a háziipar, a gépesített műhelyek egymással összekapcsolt láncolatát teremtve meg. A fémfeldolgozás eleve a nyersanyag előfordulásának mezőin létesült. A középkor végén elkezdődött a fosszilis hőenergia hasznosítása és egyre nagyobb méreteket öltött az újkorban - még jóval annak előtte, hogy kibontakozott volna az ipari forradalom. Tőzeget, szenet bányásztak az ércek szomszédságában. Az ipar munkaerő felvevő képessége ekkor mutatkozott meg tömeges méretekben. Az ipartelepítésben minden rendű és rangú társadalmi közeghez tartozó emberek részt vállaltak. Parasztok közül is sokan alapítottak ipari műhelyeket és - megszedték magukat. Ezért a középkor vége óta a föld népe is tartós beruházásokat akart, mind több emeletes kő- vagy téglaházat építettek tehát a vidéken. A bajok csak délen mutatkoztak, mert ekkor már hanyatlófélben volt a mediterrán gazdaság, a gazdaság fókusza Északnyugat-Európa kikötővárosaiba tolódott. A mediterrán világban a múlt értékeit élték fel.

2 A kontinentális Európa A lombhullató erdők öve a legkiterjedtebb építkezési övezet Európában. A tölgy termése és aljnövényzete legelője a jószágnak, ha már több emberöltőn át élvezték a fa hasznát, kivágták, mert törzse elsőrangú épületfa. A letarolt erdő helyét felszántották. A korai középkorban a kontinentális Európában a földfelszín kétharmadát még erdők borították, de néhány évszázad múltán ezeknek majd a fele áldozatul esett a középkori agrárcivilizáció támadásainak. A megmaradt erdők felével viszont végeztek az ipari forradalom előtti időkben. Napjainkban már csak harmada maradt az egykori biotópnak. Itt a civilizációt építők minden talpalatnyi földet - az ősvadont pusztítva - elfoglaltak. Mindmegannyi százados tölgy és bükk árnyat adó rengetege vált akadályává az ökoszisztémának, hajódokkba jutott a szálfa, a többiből épületfa, bányafa lett, kohóban vagy a konyhában elhamvadó tűzifát aprítottak. Táguló mezők világos foltjai tarkállottak a sötét vadonban. Tartósan javuló klíma biztosította a gazdálkodás zavartalan fejlődését. Az irtásokat felszántották és bevetették. Falvak is épültek szép számmal. A középkori társadalomra nehezedő demográfiai nyomástól akartak megszabadulni. Az őserdő immár alternatívát kínált, míg a régi falu csak nélkülözést. A népesség megkétszereződött a középkorban. Anglia, Francia- és Németország lakóinak száma 1200-ban 22,2 millió, néhány emberöltő múlva 1340-ben 39,5 millió, majd a járványok és a gazdasági krízisek pusztítása nyomán visszaesik 27 millióra, s csak 1620 körül éri el a középkorvégi méreteket: 42 millió lelket számlálva, de ezt a gyarapodást nem annyira a falvakban, hanem a városokban érték el. A 17. század elejére már a kontinens lakóinak száma száz millió körül volt (ami ugyan csak egynegyede lehetett India és Kína lélekszámának), ám kétharmad részben az Elbától nyugatra lakott. Ettől kezdve számottevő növekedésnek indult, főleg az urbanizáció révén négy emberöltő során (az ipari forradalom előestéjéig) Európa lakossága megkétszereződött. Az utóbbi két évszázadban a népesedés görbéje gyorsabban emelkedett Kelet-Európában, mint nyugaton. A középkorban - a kontinentális Európában, falun és városon - az emberek többsége gerendaszerkezetű házakban lakott. A falakat tartó gerendák közeit vesszővel befonták és sárral betapasztották. Az épületek átlagos élettartama három-négy emberöltő lehetett. Még a városokban is kevés volt a kő- és a téglafalú ház, a parasztok ilyesmit csak hírből ismertek, vagy akkor láttak, ha megfordultak a városi piac sokadalmában. A piacozók pénzre tettek szert. Azon nyomban el is vásárolták. Öltözködtek. A takarékosabbja azonban úgy döntött: szorgalma hasznát befekteti. Fogához verte a garast, és építkezett.