Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

HOFEMANN TAMÁS: „Az én házam, az én váram" - Egy balhiedelemről

szonyokra engednek következtetnünk, sőt a szinte minden részletükben feltárt - Karoling-kori - franciaországi falucskák az itáliai állapotokra emlékeztetnek. Szicíliában és Itáliában (Toszkánában, Lazioban) a városokban apró telkeken szorongó (14. századi) házak támaszkodtak egymásnak. A szűk (udvarokat is nélkülöző) lakóépületeket a mai sorházak elődjeiként húzták fel. Kőből építkeztek, de még nem tartottak igényt emeletekre. A kényszerpályát a középkor végén a liguri tengerparton és az Alpokban is kiépítették, itt már emeletes házakban óhajtottak lakni. A mediterrán építkezés jellegzetessége, hogy mind a prehistorikus, mind a középkori házak kőlábazatokra rakott sárfalakkal (néha vályoggal) épültek. Rájöttek arra is, hogy másképpen is rakhatnak falat. Kréta szigetén például az i. e. II-I. évezred fordulóján (elsősorban a királyi palota épületkomplexumát falazva) faragatlan termésköveket helyeztek egymásra, ily módon megalapozták házaikat, majd a falakat - gyaníthatóan - egymásra fektetett gerendákból ácsolták. Ekkor még háromszor-négyszer akkora volt a faállomány a szigeten, mint ma. Itáliában az etruszkok terméskövekre sárkoloncokat rakva építkeztek. A napon szárított sártömbök építészete a Közel-Kelet arid zónájából való és innen terjedt el Fehér-Afrikában, majd jelentős késéssel Európában. (A történtektől függetlenül Indiában, Kínában, ÉszakAmerikában is stb. rájöttek, hogyan lehet sárból falat építeni és tapasztalataikat sikerrel alkalmazták.) Sokhelyütt a tetőszerkezetet az épület közepén is alátámasztották egy földbeásott oszloppal, a súlyt tehát nemcsak a mállékony anyagú falak tartották. A tartóoszlopokkal és paticsfalakkal épített házak statikájában nem nagyon bíztak. A tetőszerkezetet függőleges oszlopokkal támasztották alá. így építkeztek a vikingek is. Ezt a módszert alkalmazták Északnyugat-Európában a kelták is, ők sem bízva gerendaszerkezetű házaik tartószilárdságában. Mások (Délkelet-Európában) szintén rájöttek a tetőácsolatot alátámasztó oszlopok állításának előnyeire. Erre a felismerésre azonban csak az újkorban jutottak. (Az egykori magyar parasztházakban hasonló meggondolásokkal állították fel a „boldoganya" vagy a szelement tartó ágasfa villás végű oszlopát.) A tégla is régen volt építkezések öröksége, valószínűleg több ezer éves találmány. A tégla szabványosított méretű építőelem. Jóllehet a KözelKeleten égettek első ízben téglát, ám az Alpoktól északra csak a római megszállók hasznosították elsőkként a feltalálók tapasztalatait, javítva az építőipar teljesítményein. Délnyugat-Ázsiában szerzett szakipari tudásukat kiegészítve újabbakkal és gyarapítva a kisemberek műszaki ismereteit, véglegesen összekapcsolták az archaikus civilizációkat az antik világgal. Megkéstek - minden igyekezetük ellenére. A római villákat vagy a légiók fürdőházait építve, mintegy háromezer év elmúltával alkalmazták csak a délnyugat-ázsiai téglaépítkezés hagyományait. A folytonosság hiánya Közép-Európában is érezhető. Nemzedékek hosszú során át kellett várni arra az impérium katonai és gazdasági összeroppanását követően, hogy az Alpoktól északra az egykori őserdők táguló tisztásain reprezentatív épületeket falazzanak égetett téglákból. (Ezt talán először - kolostoraikat építve - a szerzetesek tették meg, miáltal átmentették az antikvitás műszaki civilizációjának ismereteit, hogy kultúrtájjá változtassák az ősvadont.) A mediterrán partvidéken a tarvágások nyomán megindult a termőréteg pusztulása, az esők kiváltotta erózió rontotta a gazdálkodás esélyeit, ezért a domboldalakon elszaporodtak a - városi posztóipart fenntartó - birkanyájak. A mediterrán táj - ökológiai tényezőktől kierőszakolt hiánygazdaságának nyomait kezdettől fogva az áruszállításokat szervező kereskedők és más növekvő lélekszámú - városlakók igyekeztek eltüntetni. A fahiány és a vagyoni akkumuláció nyomán az építkezésekben tartós beruházásokat eszközöltek, vagyis, akiknek pénzük volt, az örökkévalóságnak akarták építeni házaikat: kőfaragókat foglalkoztattak és a falakat égetett téglákból rakták. Átalakult mindenütt a középkori városkép. Eltűntek a faszerkezetek. A növekvő telekárak és a településszerkezetek adta helyhiány miatt emeletekkel egészítették ki az eddigelé többnyire földszintes városi házakat. A 30-50 m

2 alapterületű házakban megkétszereződött a lakás. A folyamat hosszadalmasan és nehézkesen haladt. Azzal kezdődött, hogy a városokba költöző nemesek ragaszkodtak toronyházaikhoz. Ezekből kitekintve megbizonyosodhattak arról, hogy joggal érezhetik magukat (magasabban) a kereskedők, iparosok stb. felett. Nemsokára szomszédaik konkuráltak velük. Valamennyien szolgákat is alkalmaztak, a házat (alaprajzilag) egy középső folyosó kiképzésével két részre osztották, az egyikben a konyha és a szoba, a másikban a cselédek szállása és az istálló volt, a tulajdonos fa-