Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

BARTHA ELEK: Templomok és szent terek a bizánci rítusú katolikus néphagyományban

telemben, miszerint a hívek, az egyházközség jelentik ezt a tágabb körzetet, hanem maga az épület is rendelkezik egyfajta vonzóerővel, amit a folklór adatok egyértelműen igazolnak. Létezik a templomnak egy olyan jellegű vonzáskörzete, amilyenről a kegyhelyek kapcsán olyan sokat írtak és írnak a búcsújárás kutatói: a szakrális tájhoz hasonlóan, de nem annyira a népi áhítat, mint inkább az egyház közigazgatási határok által kialakított körön belül a templom centrális helyet foglal el. De létezik egy másfajta vonzáskörzete is, egyfajta szakrális gravitáció, amely a szent hely kisugárzására emlékeztet az építmény közvetlen környezetében. Ennek a szakrális térformáló erőnek hatásfoka függ a templomépület településen elfoglalt helyétől, építészeti jellemzőitől és a hitélet helyi hagyományaitól. A település fölött emelkedő magaslatra épült templom tervezője, építői szerint is vonzza a tekintetet, s a gyülekezet, az egyházközség tagjai számára az őket körülvevő térben tájékozódási pontokat kínál - „orientációs bázis"

36 -, azt saját hívei számára mintegy megszenteli, rendszeresen és folyamatosan kínálja a vizuális kontaktus lehetőségét.

37 A templom közvetlen környezetének szakrális tartalmát a maga valóságában közvetítik az oda épített szakrális objektumok, amelyek a tér építészeti kialakítása során vagy esetleg később kerültek a templom közelébe. Szakrális előtérként határolja a templom környékét a kerítés, amelyen belül olykor szertartások zajlanak, nem elhatároló, inkább összekötő jellegű a templom előtt, mellett álló kereszt, harangláb. A templomok szakrális térszervező ereje az un. belső térképek, mentális térképek, kognitív térképek működési mechanizmusán, az ezen térképeken betöltött szerepükön („iránypontok") alapul.

38 A 17-18. században az akkori fatemplomokat is igyekeztek kiemelkedő helyre építeni, de az abban az időben betelepült közösségek anyagi helyzete, a helyben esetleg már lakó, így a teret más saját felekezetük számára megszentelt „őslakosokkal" szembeni alárendelt helyzetük eredményeként nem kis részben kisméretű telekre, nemegyszer a falu szélére épültek. A kőtemplomok építése során azonban egészen más elhelyezési gyakorlat érvényesült. A korábbi évszázadok katolikus templomépítései során gyakori megoldás volt a templom településen belüli centrális vagy magaslati, a házak szint7. kép. Károly ajtó. Nyíradony. II. CSONGRÁDY Márta felvétele, 2001. jéhez képest kiemelt elhelyezés. Ezt a 18. század második felétől a görög katolikus kőtemplomok építése során is követték. A magaslaton álló templomok jó példái - sok egyéb példa mellett - Bodrogkeresztúr templomai. A katolikus, református és a görög katolikus templom a település szakrális centrumát alkotva egyaránt a Bodrog fölé magasodó domb tetején áll. A 20. századra azonban a megnövekedett igények miatt az egyház nem tudott minden építkezést a szükséges mértékben támogatni, így az építési telek megválasztásában sokszor gazdasági szempontok is megjelentek. A 20. század második felének pártállami évtizedei alatt a városrendezési tervek az építendő templom helyét nem tartalmazták, ezen túl pedig az egyház gazdasági helyzete oly mértékben leromlott, hogy a hívek az építés során nagyrészt saját erőforrásaikra voltak utalva. Ekkor az építési telket gyakran a település külső részén, olcsóbb helyen vásárolták, másodrangú kérdés volt, hogy alkalmas-e a szükséges funkciójú épület elhelyezésére. A mátészalkai templom építés-