Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

H. CSUKÁS GYÖRGYI: A múzeumi berendezések megvalósításának változásai

4. kép. Az 1825-ös molnár céhláda a molnárszoba berendezéséből. DEIM Péter felvétele gyűjtésnek, vásárlásnak szinte minden eddig is gyakorolt módjával éltünk, de a korábbitól nagyon eltérő arányban. Ezek a gyűjtések, vásárlások már valóban igen konkrét, meghatározott és legtöbbször nehezen beszerezhető - tárgyakra irányultak. Tapasztalataimat a következőkben lehetne röviden összefoglalni. A terepen gyűjtött tárgyak (itt természetesen a korábban megfogalmazott, 19. század végi, 20. század eleji enteriőrök kiegészítéséhez gyűjtendő tárgyakat értjük) esetében egyre ritkább, hogy ama bizonyos 4. pont kérdéseire az eladó bármit is tudna mondani. Általános tapasztalat, hogy csak azok „szabadulnak meg" könnyen tárgyaiktól, akiket ahhoz már semmi rokoni, érzelmi szál nem köt: akik számára az csak a házzal együtt vásárolt, örökölt, kidobni való limlom, amelynek az eredetéről, sőt néha funkciójáról, használatáról sem tudnak. Ezzel szemben azok, akik a keresett tárgyakkal jellemzett miliőben éltek, a tárgyakra vonatkozóan még emlékekkel rendelkeznek, nem szívesen válnak meg attól. Ha eladnak is kényszerűségből ezt-azt, csak irreálisan magas áron. Míg előbbiek egy háziszőttes abrosz, törülköző értékét egy új abrosz vagy frottírtörülköző értékével mérik, addig azok, akiknek szülei, nagy5. kép. A Laczkó Dezső Múzeumtól kölcsönzött szalmafonatos dikó a legényszobában. DEIM Péter felvétele szülei még fontak, szőttek, vagy takáccsal szövettek, az idő- és munkaráfordítással mérték a vásznak értékét. Ebből adódik, hogy ugyanazt a tárgyféleséget olykor nagyon különböző áron vásároltuk. Azokat az ereklyeként őrzött, ritka tárgyakat (somhegyi üvegek, intarziás levelesláda, 1848-as témájú olajnyomatos zenélő kép stb.), amelyeket már 20-25 éve kiszemeltünk, de az akkori tulajdonos nem akart megválni tőle, most az utódoktól sem sikerült megszereznünk. Az ezredforduló tereptapasztalatai tehát mindinkább azt mutatják, hogy a terepen megszerezhető tárgyak információs értéke csökken; ahol a tárgyak életére vonatkozóan gyűjteni lehetséges, ott viszont a tárgyak nem megszerezhetők. Utóbbi jelenség persze ugyanannak a pozitív tendenciának a vetülete, ami a közösségi épületekhez, objektumokhoz való viszonyulást is jellemzi: a falu és népe - nem utolsósorban a múzeumok, tájházak, népi műemlékek értékmegőrző példájának hatására - értékeli és megőrzi múltja megmaradt emlékeit. Maga az a tény, hogy a tárgy és a hozzá fűződő információ mindinkább elválik egymástól, arra kényszeríti a muzeológust, hogy az 1970-es évek berendezési gyakorlatától eltérő módszere-