Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)
FEJŐS ZOLTÁN: Az ősfoglalkozások képei. Herman Ottó és a magyar őstörténet ábrázolása
Emlékezzünk, a naplóban azt nem említette, hogy valóban felmásztak volna előtte a póznára. A kiszállásról közölt kép (4. kép) alapján némi kétségünk is lehet az állófa ilyen célú használhatóságáról. Némi túlzással úgy vélhetjük, hogy az állófa mint széttekintésre szolgáló eszköz csupán HERMAN Ottó képzeletében létezett. Meglehet, befolyásolta őt ebben Arany Jánosnak a csősz vigyázófájáról írt sora a Bolond Istókban, vagy a Vasárnapi Újság egy 1888ban közreadott képe, mely egy dunántúli kukoricacsőszt ábrázol a kunyhója mellett álló látófa tetején. 57 Mindenesetre HERMAN Ottó felfogásának képi bizonyítékául festette meg az ő ösztönzésére Koszkol Jenő az Orfás tanya Bihar megyében című képét 1901-ben (12. kép). Az igazolás tehát nem a bugaci pusztáról származik, s mintha tartalmazna egy apró, bár lényeges technikai finomságot: az állófa ágasai a korábbi ábrázolásokhoz (4. és 7. kép) képest tompább szögben állnak, így hozzájárulhatnak alkalmatosságának bizonyításához. Az oszlop hegyében széttekintő figura tartása azonban felettébb mesterkélt hatást kelt. Tartozom az igazságnak azzal, hogy SZABADFALVI József nemrég egy tanulmányban végeredményben elfogadta az állófáról vallott HERMAN-féle felfogást, miután összegezte a vonatkozó pro és kontra adatokat, valamint az eszköz további, HERMAN Ottó által felvetett lehetséges értelmezéseit (például a legeltetési jogszerzést kifejező funkcióját is). 58 Számomra ez az összegzés azonban nem teljesen meggyőző, mert a szerző nincs tekintettel az adatok forrására. így több, az őrfa, állófa széttekintésre szolgáló volta mellett voksoló irodalmi hivatkozás érezhetően HERMAN Ottó tekintélyét elfogadva fogalmazódott meg, miközben határozottan tagadja az állófa ilyen funkcióját például a bugaci pásztorkodásnak több művet szentelő MADARASSY László vagy GYÖRFFY István. Bárhogyan is legyen, a századfordulón az állófa tényleges használata s az eszköz Koszkol Jenő ábrázolta funkciója között aligha volt tapasztalatokon nyugvó kapcsolat. Zárszó Az áttekintett illusztrációs anyag sajátos ellentmondást hordoz: a primitív pásztorépítmények az őstörténetre, a nomád életvitelre utalnak, miközben a megfestett jelentek a jelenből, az „élő ősfoglalkozások" köréből vett helyzetek - lépésenként megvalósított - életképpé stilizálásai. A képek egyfelől a mögöttes kiindulópont szerint az őstörténet korát idéző, ma már átalakulóban, pusztulóban lévő építményeket, eszközöket mutatnak, másfelől ezek a kortárs népi élet jegyeit felmutató jelenetek kompozícióinak alkotórészei, nem ritkán dekoratív és semmi esetre sem a honfoglalás korát tanúsító eszközök, ruhadarabok alkalmazásával. Ez a képi ábrázolás vizuálisan támasztja alá a néprajzi búvárkodás fontosságát, nevezetesen, hogy ősi nyomok rejlenek a jelentéktelen, mindaddig komolyan nem vett népéleti tényekben, melyek ugyanakkor esztétikailag is figyelemre méltóak. A jelent illetően a képek a felfedezést, a bemutatást, a népszerűsítést szolgálják, de egyben esztétizálnak. Az őstörténet, a magyarság eredete szempontjából pedig a VAYER Lajos által hamis szemléletességnek nevezett illusztrálási módot valósítják meg, mert kortárs jelenségekkel, kortárs ízlés szerint akarnak évszázadokkal korábbi, tárgyszerűen pontosan nem ismert jelenségeket szemléltetni. A szöveg és kép együttesen az etnográfiai analógia, a néprajzi értelmezési mód és tudás adott típusát formálja meg. HERMAN Ottó személye miatt a tárgyalt vizuális anyagot nem tekinthetjük marginálisnak. A magyar múlt, az őstörténet néhány vonásának képzelt mintáit később a fokozatosan napvilágra került régészeti adatok és a néprajzi vizsgálódások korrigálták, bár az újabb szakpublikációk aligha játszottak olyan szerepet a népszerűsítésben, mint HERMAN Ottó művei a század elején. A magyar őstörténet vizuális képét a „honfoglaló magyar nép életét" régészként, grafikusként gazdagon megjelenítő László Gyula formálta át és értelmezte újjá, mégpedig a HERMAN Ottóéhoz mérhető, vagy azt is meghaladó népszerűségre szert tett formában.
