Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

PALÁDI-KOVÁCS ATTILA: Munkásház és lakás (1870-1920)

5. kép. Rendezett munkáskolónia a 20. század elejéről. Diósgyőr (Borsod vra.) PALÁDI-KOVÁCS Attila felvétele 1996. Ózdon sem hiányzott a „hosszú ház"-ak típusa. Az 1875—76-ban épült és később Fürdősornak elnevezett kolónia öt nagy, főként hosszú, egyenként „10 családos" épületből állt. Egy vonalban helyezkedtek el, rövidebb végükkel nézve egymásra. A telep azonos méretezéssel, lakásbeosztással épült házainak 10x49 m hosszú fő falai voltak és 487 m

2 alapterülete. Mindkét hosszanti falán ajtók nyíltak; öt-öt lakás egymásnak háttal helyezkedett el. Ezáltal csökkent a közlekedő utak, „udvarok" zsúfoltsága. A lakás bejárata a 15,3 nr-es konyhába nyílt, onnan jutottak be a 20,7 m

2-es szobába és a kb. 4 m

2-es kamrába. Minden lakáshoz tartozott fáskamra, sertésól, verempince, de kert nélkül. A vizet a telep kerekes kútjáról hordták. A Fürdősor minden házát téglából falazták, bakdúcos nyeregtetőt, gerendás födémet kapott, s kátránypapírral fedték.

40 Négy épületét 1942-ben, a vasgyár bővítése miatt, az utolsót az 1970-es évek végén bontották le. Borsodnádasdon szintén az 1870-es években született a húsz egyforma házból álló ún. Porosz kolóniai 1882-1886 között épültek Ózdon a Rendetlen kolónia egyenként 8 családos épületei, egyik háza pedig 12 család számára. A közlekedés az épületek két hosszanti oldalán, a „háttal fordított" lakások bejárata előtt bonyolódott. Ennek a telepnek a házait is kátránypapír fedte, szanálásuk az 1970-es évek végén történt meg. A „hosszú házak" építését Ózdon csak az 1890-es években hagyta abba a „Rima". Az 1891—1896 között épült „régi Hosszú sor" tizenöt háza, egyenként 4—4 munkáslakást foglalt magába, lakásonként egy szobával, konyhával és kamrával.

42 A dorogi és tatabányai szénmedencében csak az 1890-es években kezdtek „munkásgyarmatokat" építeni. A szoba-konyha-kamrás munkáslakások alapterülete mindkét körzetben kb. 35 m

2 volt. Dorogon négy munkáslakás volt egy-egy házban, Tatabányán a házak többsége 6—6 család számára épült. Ugyanott három munkáslakásra jutott egy közös árnyékszék. Az ivóvizet 1907-ig fúrt kerekes kutakból nyerték, s csak a tífuszjárvány után épített a bányatársulat vezetékes vízhálózatot utcai nyomóskutakkal.

43 A 19. századi munkástelepeken általánosnak mondható, hogy se vízvezeték, se szennycsatorna nem épült. A szennylé a házakat és az apró kerteket, disznóólakat egymástól elválasztó 5—6 méter széles, udvarnak és közlekedőútnak egyaránt szolgáló szabad térség árkában szivárgott és párolgott el. Itt érdemes megállni, s azt a kitekintést tenni, hogy az 1867. évi párizsi világkiállításon felépített, bemutatott munkáslakás Magyarországon is