Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

CSERI MIKLÓS: Füzes Endre és a Szabadtéri Néprajzi Múzeum

3. kép. A márianosztrai (Malom u. 7.) lakóház bontása, 1989. EXPO ugyan nem lett, s a fejlesztéshez igényelt többlet támogatás sem érkezett meg a megjelölt időpontra, de az iránymutatás egyértelmű. A koncepció igazát bizonyítják a következő évek eredményei is: 1996-ban átadtuk az alföldi tanyát (a millecentenáriumi pályázatok jóvoltából), 1998-ban a hajdúbagosi lakóházat, a nagykőrösikékfestő műhelyt, az izsáki pékséget, majd 1997-2000 között felépítettük a Bakony, Balaton-felvidék tájegység 27 épületét, átadtuk a dusnoki szélmalmot, a jászárokszállási fogadót, és 2001 decemberében elkezdődött a Dél-Dunántúl tájegység több mint nyolcvan építményének felállítása. Esély látszik a múzeum teljes kiállítási koncepciójának befejezésére az új évezred első évtizedének végére! Igen fontos elemnek tartom FÜZES Endre főigazgató kiállításépítő tevékenységében a tudományos szakmai koncepció felülvizsgálatára, illetve továbbfejlesztésére irányuló erőfeszítéseit. Erről így ír: „... a [telepítési] koncepció ma már részben meghaladottnak tekinthető, hiszen hiányzik belőle a hozzánk közel eső időszak falusi építészete, továbbá a kisiparosok, kispolgárok korszakot meghatározó életmódja, valamint a határainkon kívül élő magyar népcsoportok hagyományos építészetének és lakáskultúrájának a megörökítése. Az előbbi téma megvalósításának a kutatások hiánya és a múzeum területének elégtelensége, az utóbbinak politikai meggondolások szabnak határt." Valóban, az 1990-es evek elejére, közepére megkerülhetetlenné vált a tudományos koncepció felülvizsgálatának, korszerűsítésének kérdése. Ennek oka több tényező együttes jelentkezésének köszönhetők is meg. Egyrészről az idő előrehaladtával, a városiasodás, a modernizáció és a tömegfogyasztás falun történő kiteljesedésével egyre nehezebbé vált a 18-19. századi életmód tárgyi kultúrájának megszerzése. A „régi", a „száz éves" jelzők már inkább a 20. század első felének tárgyait jellemezték az adatközlők nyelvhasználatában. Igen jelentős impulzust kapott a múzeum a látogatók köréből is, hiszen az egyre táguló kiállítási kör, az újabb és újabb épületek berendezése egyre inkább „csak" a 19. század utolsó évtizedeit tudta teljes tárgyi kultúrájában bemutatni. Akármekkora regionális különbségek is megfigyelhetők az egyes tájegységek vagy zónák életmódja között, vitathatatlan tény, hogy a 19. század utolsó időszakától a tárgyi világ egységesedett, s félő volt, hogy a látogatók elunják a kiállításokat. Gazdagítani kellett tematikában, és bővíteni kellett a bemutatott időintervallumot is. A főleg az európai szabadtéri múzeumokban tapasztalt tendenciák arra is felhívták a figyelmet, hogy a Szabadtéri Néprajzi Múzeum nem „ragadhat meg" csak a parasztság életmódjának bemutatásánál, hiszen a 20. század végére már a kisiparos réteg, a munkás- és bányász kolóniák, a kis- és közép polgárság, a kisnemesség életformája is hagyományossá, a korszerűsödő néprajztudomány felfogása számára is „érdekessé", kutatásra érdemessé vált. A látogatók pedig hálásak voltak a térbeli és tematikai bővítésért. Ennek megfelelően a NyugatDunántúl bagladi lakóháza már az 1930-as évek életmódját idézi, de a sükösdi lakóház, a dusnoki szélmalom, az izsáki pékség, vagy akár a Balaton-felvidék nyirádi lakóháza is bátran kitágítja a kiállítás korszakát és tematikáját. Külön ki kell emelnünk a határon kívüli magyarság építészetét és lakáskultúráját megidéző gondolatát FÜZES Endrének, hiszen e téren nagyon nehéz a politika által is erősen gátolt korlátokat feloldani. Nagy eredménynek tartjuk, hogy 1998-ban a múzeum alapító okiratának megújításakor FÜZES