Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)

KISBÁN ESZTER: A takaréktűzhely bevezetése: egy innovációs folyamat vizsgálatához

Körkép Közép-Európából az 1790-es évek küszöbén A KRÜNITZ-enciklopédia a 18. század, különösen annak második fele viszonyairól közvetít megkerülhetetlen összbenyomást számos kérdéskörben a korabeli német nyelvű Közép-Európáról. A szerző mind a terepen, mind a szakirodalomban a terület déli és középső övezetét ismerte legjobban. A régióval Magyarországot sűrű és élénk kapcsolatháló kötötte össze. A munkát a néprajz fenntartásokkal használja, aminek az az oka, hogy gyakran nem lehet pontosan behatárolni, leírásai milyen társadalmi réteget, mely földrajzi körzetet, az alkalmazásnak milyen gyakoriságát reprezentálják.

12 Mindezt előrebocsátva szeretném röviden felidézni, milyen viszonyokat körvonalaz a mű Közép-Európában. Hangsúlyoznom kell, hogy ez a magam olvasata, ugyanis a fenti hozzárendeléseken kívül egyes technikai részletek is homályosak. A szemlét, a konyha (Küche, 1791 ) és a korábban megjelent Kochen (főzés) címszavak nyomán, ezúttal a főzőhelyekre korlátozom. KRÜNITZ szemléjének tükrében a hagyományos falazott, tapasztott, nyílt tüzű főzőpadka az 1790-es évek kezdetén Közép-Európaszerte a túlnyomó többségben lévő főzőhelynek mutatkozik az általa figyelemmel kísért mindhárom társadalmi tömbben, az elit konyháiban, a polgár-középbirtokos háztartások használatában és a mezőgazdasági lakosságnál egyaránt. Az ettől eltérő, tüzelőanyag-takarékosabb és/vagy kényelmesebb megoldások szórványosnak vagy rendkívülinek, megismertetendőnek látszanak, noha a teljes műnek idevágó köteteiben már nagy hangsúlyt kapott a korszerű technológia. A falazott, tapasztott, nyílt tüzű főzőhely alapesetnek két kevésbé alkalmazott változatát ismerteti. Mindkettő esetében változatlanul az építmény tetején égő tűznél főznek. Az egyiknél a fent már idézett, az épített padkát borító vaslapon. A másik esetben, a tüzelés hatásfokát emelendő, kétféleképpen lehet eljárni. Egyszerűbben közvetlenül a tüzelés helye mellé alacsony védőfalat emelnek vagy tartanak kéznél (különböző anyagból), a tűz melege és a helyiség huzatának terelésére. Bonyolultabb módon, és ez a szerzőt jobban foglalkoztatja, hosszú, sekély tüzelőárkot vagy több különálló fazéklyukat alakít ki falazáskor-tapasztáskor az építő a főzőpadka tetején és ezekben tüzelnek. Rá vagy bele, rácsra vagy nélküle állítják a főzőedényeket. A szerző megítélése szerint, bővebb magyarázatot és hangsúlyos ajánlást igényeltek 1791-ben a zárt tüzelésű főzőfelületek, melyek változatait melegen ajánlja mérlegelésre. Ezeknél a tüzelés épített tűzhely belsejében, a főzőfelület alatt elhelyezkedő tüzelőtérben történik. A tágas üreggel nyíló tűztér szűkülve halad tovább a hasáb alakú padka hosszában a főzőhely alatt. A tűztér tágas bemeneti ürege alján rostély, alatta hamugyűjtő üreg. Az építményhez kapcsolható (roston, illetve tepsiben) sütő egységek köré a meleget légrés csatornarendszere vezeti a tűztérből, mely melegelzárókkal kiiktatható, amikor a sütők nincsenek használatban. Az épített láng- és melegvezető végén a tűztér füstjét fémcső vezeti el, füstfogóba vagy közvetlenül kéménybe. A tűzhely főzőfelületén főzőedényeknek kialakított lyukak, ezek a tűztérbe torkollanak, lefedhetők. További részletekként említi a sütők dobozát, beépíthető vízmelegítőt, vasajtókat. Mindezeket a szerző nem kapcsolja egyetlen (vagy több) állandó öszszefúggő sorba, de javaslataiból és példáiból öszszegyűjthető a falazott, zárt tűzterű, később oly elterjedt polgári takaréktűzhelynek tulajdonképpen már minden eleme. Az elemek különböző kombinációkban említődnek, nem kapcsolódtak még szabványmintá(k)ba össze. Többször hangsúlyozódik az ilyesféle berendezések újítás volta, költségessége, falazásuk és kezelésük külön tanulásának szüksége, elfogadásuk nehézsége. Feltűnő, hogy számos (szakirodalmi közlés helyével, vagy építő-építtető megnevezésével) azonosított példa között csak egyszer említi, hogy a belső tűzterű, falazott főzőpadka tetejét öntöttvas lap borítja. Ez egy intézményi, nagy létszámot ellátó konyha. A magánháztartásokat azzal biztatja, hogy a vaslapok költségét elkerülendő, hasonló rendszerű kisebb példányon vaslap helyett vastag égetett agyaglapot is lehetne alkalmazni. Az összbenyomás az, hogy a drágább, bonyolultabb új megoldásokat intézményeknek és a legmódosabb társadalmi rétegnek meri még csak ajánlani is, egy zárt tűztérből többnyire rögtön több ételkészítési és egyéb funkcióval (főzés, nyárson sütés, edényben sütés, vízmelegítés). Szerényebb kivitelben a középső társadalmi tömbben sem zárja ki, figyelmüket egyúttal az Ofen címszóban ígért, kevésbé költséges, sogenannte Sparöfen berendezésekre is felhívja, melyek szintén hővezető csatornával rendelkeznek. Az állattartó vidéki háztartások számára, úgy véli, a fenti elemek közül a legcsekélyebb újítás is előrelépés lenne egyelőre, de már az is, ha a tüze-