Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 15. (Tanulmányok Füzes Endre 70. születésnapja alkalmából. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2002)
KISBÁN ESZTER: A takaréktűzhely bevezetése: egy innovációs folyamat vizsgálatához
in, és (elsősorban a Dunántúlon) a mezőgazdasági lakosság körében egyaránt. Ez a munkája mindenekelőtt a középbirtokos és cselédtartó kisbirtokos nemesség asszonyaihoz szólt, akik külső cselédekkel is rendelkező birtokon élnek, és a háztartásvezetésről, a háznép ellátásáról, a belső nőcselédek munkájának irányításáról gondoskodnak. Közöttük bizonyára volt írni és olvasni tudó és nem tudó egyaránt. NAGYVATHY a vaskos kötetben nem szánt összefoglaló részt a tüzelőberendezések, főző-, sütő- és fűtőhelyek bemutatásának, ami értelemszerűen arra mutat, hogy akkoriban ezekben nem történt olyan változás, ami bemutatásra, híradásra, támogatásra vagy bírálatra szorulna. Tüzelőberendezésekről munkájában a következő módon esik szó: októberben, „míg a fűtés be nem következik, a kályhákat, sütőkemencéket meg kell tapasztani"; decemberben, „szent innepek közeledvén fejércselédck meszeljék ki a tűzpadot". A napirend, étkezési időpontok áttekintésénél leszögezi: a gazdaasszony a nőcselédek után, utoljára fekszik le este, hogy lássa „a kályhák szája becsinálva". A kemencét kenyérsütéssel, nemes kerti zöldség szántó tartósításával kapcsolatban említi. 7 Olvasatom szerint mindez azt jelenti, hogy a küszöbön álló korszak új takaréktűzhelyét NAGYVATHY e társadalmi körnek nemcsak, hogy nem ajánlhatta még munkája írásakor, hanem használatban olyannal családi háztartásban idehaza még aligha találkozott egyáltalán. A keszthelyi uradalom épületeinek tervezésekor, felújításoknál nem vette még számításba: akár ismerte, akár nem ismerte egyébként a közép-európai technológiai szakirodalom közleményeiben megelőzőleg és egykorúan már többször felajánlott új rendszerű megoldásokat. Kérdéses marad, vajon a mű megjelenésének idejére változott-e az alaphelyzet? Az 1695-ös Tótfalusi-szakácskönyv a 19. század kezdetéig jelent meg sorozatosan változatlan szöveggel, el nem évült részletei folytán mégis keresett, eladható maradt. A tüzelőhely a NAGYVATHY-kötetnek nem központi kérdése, posztumusz mű kiadójától pedig nem várható el, hogy részleteit esetleges legújabb változásokkal kiegészítse. Az eddig ismertté vált korai hazai takaréktűzhely-adatok legteljesebb szemléjében SABJÁN Tibor 1820 előtt egyetlen (tovább vizsgálandó) esetet mutatott ki, éspedig kamarai vasöntöde termékei közt temesi körzetből (ahol teljes „takaréktűzhely", illetve a vaslapok önálló termékek), a tűzhelyek készítésénél nagyszebeni modell használatát kiemelve. A régió szemléjében SABJÁN ugyanakkor meggyőzően jelzi, hogy a történeti Magyarország keleti térségében külön fejlődéssel kell számolnunk. 8 Mindez önmagában is megerősíti NAGYVATHY terminus post quem helyzetjelzését a jelenlegi magyar országterületre. NAGYVATHY írásának idejére a nyílt tüzű, tapasztott tűzpad főzőhely magától értetődő használatát támogatja a kislődi vashámor egy évtizeddel korábbról fennmaradt áruajánlata is (1785). Az ebben szereplő egyik tétel „tűzhelre való vas pléhek". A tételhez részletes használati útmutatót érzett a forgalmazó szükségesnek arról, hogy mire is valók a tűzhelynél a „vaspléhek". A hagyományos, épített, nyílt tüzű főzőhelyről van szó, annyi változtatással, hogy a tűzhely vaslap borítást kaphat, de továbbra is a berendezés tetején, ezúttal a vaslapon gyújtott-égetett-igazgatott nyílt tűznél, parázsnál főznek. A módosítással gazdaságosabb tüzelést („kevesebb fa is kívántatik"), biztonságosabb edénymozgatást helyeztek kilátásba. A csupán tapasztott tűzhely ilyen módosításának újszerűségére vall a magyarázat szükségének ténye. (Az áruajánlat NÉMETH Y Endre közlése nyomán vált ismertté, szövegtörzsét e folyóirat hasábjain nemrégiben SABJÁN Tibor újraközölte. 9 ) A hámor áruajánlatát (amely más öntött és vert vasárukat is tartalmaz), helyi hatóságok körözték a térségben. 10 A Kislődről ajánlott termék és használatának korabeli közép-európai helyzetéhez támpontot nyújt KRÜNITZ enciklopédiája, amely a terjedelmes konyha címszóban (főző-sütő berendezéseivel együtt, 1791) alig említ (bármilyen) tűzhelyt borító vaslapot. A szócikk áttekintő bevezető, rendszerező részében a tapasztott tűzhelyeknél megjegyzi, hogy azokon sok fa ég el fölöslegesen a padka tetején, amin javítani lehet, ha például a falazott tűzpadka főzőfelületét, ahol a tűz ég, vaslappal borítják be („wenn anstatt der Mauer des Herdes, derjenige Platz, wo das Feuer brennt, mit einer eisernen ausgeschweisten Platte beleget"). 11 Ilyen esetben a tűz továbbra is szabadon, a vaslap tetején ég, a legtöbb hő elszáll, csak kevés éri a fazék oldalát. (Közvetlenül utána KRÜNITZ egy eltérő másik kiutat is javasol: egyedi tüzelésű fazéklyukak védelmében való főzés a tűzhely tetején, vaslap nélkül). A zárt vaslap fenti módon való használatának gyakorisága nem derül ki; a teljes szócikkben elfoglalt helye arra mutat, hogy alkalmazását a szerző a szerény köznépnél magasabb (és tehetősebb) társadalmi körökhöz rendeli, és a vaslap használata e rétegekben sem lehetett általános.
