Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 14. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2001)

SZENTGYÖRGYI VIKTOR: A „Földbeásott lakóház"

23. kép. A segédcsatornás szarufabeépítés. A: A törött szarufák felett a tető megrogyott rétegei bedomborodnak a ház belterébe. B: A teher emelésére alkalmas megoldás. C: A kemence feletti élszaru cseréje a „földbeásott lakóházban". 1998 tavaszán valósítottuk meg először (23/C. kép): az épület egyetlen szegletét képező élszarut magunk fűrészeltük el, hogy helyébe egy újat beépítve az imént bemutatott eljárást a valóságban is kipróbálhassuk. Hogy miért éppen az élszarut választottuk ki, arról később még szó lesz, egyelőre legyen elég annyi, hogy a próbálkozás megdöbbentő sikerrel végződött: a korábban csak hidraulikus emelővel elvégezhető feladat mintegy 40 perc (!) leforgása alatt megoldódott. 2000 tavaszán, amikor újabb két szarufát építettünk be, már nem is próbálkoztunk másképp: azonnal a bemutatott módon jártunk el. A számunkra legfontosabb tény az, hogy az imént tárgyalt eljárás egy segédcsatorna kialakítását teszi szükségessé. Ez a segédcsatorna egy rövid, földbe vájt egyenes árok, amely a ház gödréből nyúlik ki. Az ilyen árkocskákat már régóta ismeri a régészet, csupán egykori rendeltetésüket fedte mindeddig homály. Talán éppen ezért ragadt rájuk a tréfás, (ámde találó) elnevezés: az Árpád-kori házak „nyele". A 24. képen néhány ilyen „nyéllel" ellátott lakógödröt mutatunk be.

42 A „földbeásott lakóházban" végzett kísérleteinket régészeti adatgyűjtés követte. Igyekeztünk összegyűjteni az eddig megfigyelt összes ilyen segédcsatornával - „nyéllel" - ellátott telepjelenséget. Hasonlóságot keresve a leletek között, vizsgálódásunkat három fő szempont köré csoportosítottuk. Ezek közül az első természetesen maga a segédcsatorna, a „nyél" jelensége volt: annak hossza, szélessége, mélysége, feneke, lefutása, betöltése, a belőle előkerült leletek stb. Második fő szempontunk a gödör és a hozzá kapcsolódó „nyél" viszonya volt: melyik a mélyebb, hol csatlakozik a „nyél" a gödörhöz stb. A harmadik fő szempontunk pedig az volt, hogy hol és hány ilyen „nyeles telepjelenséget" tártak fel eddig. A gyakorlatban végzett kísérleteinket összevetve a régészeti megfigyelésekkel, az összegyűjtött leletek alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy e jellegzetes csatornaszerű árkocskákat illetően szerencsésen egymásra talált a nyom és a rendeltetés: a régészeti leletek összes megfigyelhető sajátsága alátámasztja azon feltételezésünket, mely szerint e furcsa árkocskák szarufák utólagos beépítésére szolgáltak, mégpedig éppen azonmód, ahogyan magunk is használtuk őket. Kiderült továbbá az is, hogy az Árpádkori (?) házak (?) „nyele" megfigyelhető nemcsak az Árpád-korból és nemcsak házakban. Semmi furcsát nem találunk abban, hogy ez a jelenség nem magyar specialitás. Nem vitás: az egykori veremházak lakóit - akárcsak bennünket - ugyanaz a praktikus ésszerűség vezérelte, függetlenül attól, hogy melyik korban élt vagy melyik néphez tartozott. Ehhez még hozzá kell tennünk, hogy a „nyeles szarufabeépítés" elvégezhető akkor is, ha a szarufákon keresztben tetőlécek sorakoznak (melyekhez pl. a nádat is varrják). A „nyelek" rendeltetésének megfejtéséhez vezető kísérleteinket és a régészeti megfigyeléseket az „Az Árpád-kori házak „nyele"" c. dolgozatunkban mutatjuk be.

43 A régészeti adatgyűjtést követően felmerült az a gondolat, hogy a „nyelek" egykori rendeltetésével kapcsolatos elgondolásainkat matematikai módszerekkel is igazoljuk. A problémával Mezei István raa-