Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 14. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2001)

SZENTGYÖRGYI VIKTOR: A „Földbeásott lakóház"

maszkodó teher folyamatosan nő és csökken, állandóan mozgásban van. A mozgó teher pedig még annál is sokkal rosszabb, mintha a tető tehetetlensége folyamatosan a legnagyobb, jelen esetben mondjuk 90 tonna maradna. És éppen ez a magyarázata annak, hogy a földdel borított épületek szarufái oly közel vannak egymáshoz. De ez a magyarázata annak is, hogy e szarufák nem túl hosszú életűek. Egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy a földdel fedett épületek szarufáit időről-időre cserélni kellett, még akkor is, ha a tetőváz felállításakor kellő számú és kellő vastagságú szarufát építettek be. És most kanyarodtunk vissza a korábban már említett problémához: a szarufák utólagos beépítésének kérdéséhez. Már azonnal le kell szögeznünk, hogy jelen dolgozatban nem térhetünk ki részletesen a szarufacsere, illetve beépítés problematikájára. Annak régészeti és néprajzi jelentősége (és terjedelme is) mindenképp önálló dolgozatot, dolgozatokat kíván. Most mindössze egy rövid, néhány soros összefoglalóra vállalkozhatunk csupán. Mint ahogyan korábban már említettük, a „földbeásott lakóházban'

1 utólag két alkalommal építettünk be szarufákat: 1998 tavaszán és 2000 tavaszán. Az első alkalommal azért, mert 199798 telén a „pára-és csapadékkövető" tetősúly rohamos növekedése két szarufánkat összeroppantotta. A két törött szarufa helyett négy újat építettünk be. (Mint ahogyan később látni fogjuk, egy készakarva tönkretett szarufa (az egyetlen élszaru) helyett ezen a tavaszon egy ötödiket is beépítettünk.) 2000 tavaszán a tetőre felrakott gyöptégla elég sok földet vitt magával, így a tetősúly tovább nőtt. A tető behasalását elkerülendő ekkor további két szarufát építettünk be. (A földréteg korábban említett 25 cm-es átlagos vastagságába a gyöptéglához kötött - azzal együtt felvitt - földet is beleszámítottuk.) A szarufák beépítésének lehetőségeit 1998 tavaszán kísérleteztük ki. A két törött szarufát úgy akartuk kicserélni, hogy közben a tetőt ne kelljen szétszedni és újból összerakni. A feladat az első próbálkozások alkalmával igen bonyolultnak mutatkozott. A legnagyobb problémát persze most is a földdel borított tető hatalmas súlya jelentette. A két (egyébként egymás mellett elhelyezkedő) törött szarufa felett a tetőfedőanyagok megroggyant rétegei bedomborodtak a ház beiterébe (23/A. kép alsó nyíl). A törött szarufák elbontása nem okozott problémát. Az újak beépítése viszont annál inkább. Ugyanis a megrogyott, betüremkedő földtető hatalmas súlyát valahogy vissza kellett nyomni (23/A. kép felső nyíl). A földtető súlyát azonban kézi erővel képtelenek voltunk leküzdeni: a törés feletti behajlást nem tudtuk visszanyomni. Eltávolítottuk tehát a földréteget a törés felett. A makacs behajlást azonban még így is csak hidraulikus emelővel (egyszerre többel) tudtuk visszanyomni! A feladatot úgy oldottuk meg, hogy a törés melletti ép szarufáknál fogva, a „földbeásott lakóház" megfelelő oldalát megemeltük, helyükre tettük az új szarufákat, majd visszaengedtük a tetőt. Ezzel az eljárással 1998 tavaszán négy szarufát építettünk be. A veszélyt ekképp elhárítottuk ugyan, de a probléma bogarat tett a fülünkbe: hogyan oldották meg ugyanezt eleink gépek nélkül? Miként lehet korabeli felszereléssel ekkora erőt kifejteni? A hihetetlenül egyszerű megoldást Mirza, a kancaszamár juttatta eszünkbe, miként békésen henyélt a „földbeásott lakóház" oldalában. Mi lenne, ha a teher emelését igavonó állatok - pl. egy kancaszamár - oldaná meg? Neki mégiscsak több esélye volna... Gondolkodásunk további alakulását két lényegesnek mondható felismerés irányította. Az első az, hogy Mirzát elég nehezen tudtuk volna rávenni, hogy a szűk gádoron keresztül betuszakolja magát a „fölbeásott lakóházba". A másik pedig az, hogy az igavonó állatok az életveszélyesnek mondható kivételektől eltekintve húzni szoktak és nem tolni. E két felismerés pedig azonnal a teher emelésére alkalmas, működőképes felálláshoz vezetett (23/B. kép). A lekérgezett új szarufát közel függőleges helyzetben megemeltük úgy, hogy felső vége majdani helyének közelébe, a szelemen mellé kerüljön. Ekkor alsó végét oldalirányba kifelé mozgattuk (felső vége eközben magától a szelemen fölé emelkedett). Ez azonban csak akkor vált lehetségessé, ha alsó végének pályáját a ház gödrének földfalából (illetve a padkából) kivájtuk. Ekkor egy oldalirányba kifelé mutató egyenes árok keletkezett. A szarufa alsó végére egy erős kötelet hurkoltunk, melynek szabad végét a tetőn átszúrva kivezettük a házból. A kötél végére került Mirza, aki a megroggyant földtetőt különösebb erőlködés nélkül néhány perc alatt visszahúzta. Amikor a szarufa végleges helyzetébe került, a padkába vájt segédcsatomát a bedöngöltük, megszüntetve ezzel a szarufa visszazuhanásának egyetlen útját. A tető alján keletkezett ökölnyi lyuk (ahol a kötelet vezettük ki a házból) könnyűszerrel eltüntethető volt: nem kellett hozzá más, mint egy marék szalma és egy lapát föld. A segédcsatornás szarufabeépítést