Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 14. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2001)

SZENTGYÖRGYI VIKTOR: A „Földbeásott lakóház"

nem ütközhetnek többé az osztó falba. (Mivel a feltárt nyomok és megfigyelt jelenségek alapján nem következtethetünk arra, hogy ezt az ágasfát a ház használata közben kiemelték volna („lengetésnek" nyoma sincs), minden olyan elképzelést ki kell zárnunk, amely szerint az osztófaljavítása az ágasfánál fiatalabb.) Ekképp oda lyukadunk ki, hogy a ház gödrének hosszanti középtengelyében sorakozó ágasfák közül a K-i faltól számított második az osztófal javításánál fiatalabb. Ezt pedig alátámasztani látszik az a praktikus elgondolás is, hogy a szelemenágast (ha be lett volna építve) az osztófal részeként is fel lehetett volna használni: szükségtelen lett volna közvetlenül mellé ásni egy másik függőleges szerkezeti elemet csak azért, hogy az osztó fal néhány centiméterrel odébb kerüljön. Nem szorul külön magyarázatra, hogy az osztófal sérülésének öregebb volta egyúttal az ágasfa fiatalabb voltára utal. Ez pedig azzal a korábban említett lehetőséggel vág össze, hogy a ház gödrének K-i földfalától számított második ágasfa (a Ny-i faltól számított másodikkal együtt) akkor lett beépítve, amikor a középső ágasfát kivették. Ezt a gondolatmenetet véleményünk szerint nem érdemes tovább folytatni, hiszen nem tudhatjuk, hogy az osztófal miként sérült meg. A vita inkább teoretikus jellegű, és arról szól, hogy előfordulhat-e az a „véletlen", hogy a történelem még egy olyan butuska esetben is megismétli magát, mint az, hogy a siető ember nekirohan az osztófalnak. Mert ha igen, akkor a kísérleti régészet nem más, mint vadászat az ilyen véletlenekre... A „földbeásott lakóház" hosszanti középtengelyében sorakozó padlóba mélyedő lyukak mindegyikéről szóltunk már az eddigiek során. Annál kevesebb szó esett azonban az oldalszelemen alátámasztásáról: csupán a ház gödrének ENy-i sarkában felállított ágasfáról beszéltünk. Azonnal szembetűnik, hogy a taréjhoz hasonlóan az oldalszelemen is sűrűn alátámasztott. Természetes, hogy a ház gerince, a taréj, az oldalszelemennél jóval nagyobb terhet visel. Ennek oka az, hogy míg a gerincre mindkét oldalról támaszkodnak szarufák, addig az oldalszelemenre csak az egyik oldalról: észak felől. Felmerülhet az a kérdés, hogy ha az oldalszelement csak a tető E-i lapja terheli (az sem teljesen, hiszen részben az is a gerincre támaszkodik), akkor miért kell mégis ugyanolyan erősen alátámasztani, mint a gerincet. A válasz elég természetes: éppen azért, mert csak az egyik oldalról terhelt! A taréj esetében az É-i szarufák a szelement dél felé, a D-i szarufák pedig észak felé döntenék. Az ágasfákon így két ellentétes irányú forgatónyomaték keletkezik, melyek többé-kevésbé kiegyenlítik egymást. Az össz-forgatónyomaték által létrehozott eredő hajlító igénybevétel így jelentősen kisebb, mint amekkorát a tető É-i lapja (vagy éppen a D-i) önmagában hozna létre. Az oldalszelement a tető Éi lapja dél felé döntené; ez a forgatónyomaték azonban kiegyenlítetlen marad, hiszen ellentétes irányú (észak felé mutató) nyomaték az ágasfákon nem érvényesül. (Szerencsésebb úgy megfogalmazni ugyanezt, hogy a taréj esetében a támaszkodó tetőzet hatalmas súlya (kétoldali terhelés), az oldalszelemen esetében pedig az ellensúlyozásán forgatónyomaték (egyoldali terhelés) indokolja a sűrű alátámasztást.) A forgatónyomatékot létrehozó erő (a tető súlyának megfelelő hányada) tehát az oldalszelemen esetében jóval kisebb, a forgatónyomaték azonban teljes egészébenjelentkezik az ágasfákon. Ezért ezek az ágasfák dél felé, a gerinc irányába meghajolhatnak, engedve az egyirányú terhelésnek. Le kell szögeznünk, hogy az egyoldali terhelésből fakadó káros forgatónyomaték különösen a földdel borított, nehéz tetőzetek esetében igen nagy lehet: elannyira, hogy könnyen az ágasok töréséhez vezethet. A sűrű alátámasztáson kívül felmerülhetnek olyan szerkezeti megoldások is, melyek az egyirányú terhelést többé-kevésbé képesek kiegyenlíteni, és ezáltal az ágasfák töréséhez vezető folyamatot megállítani. Három ilyen szerkezetet mi is beépítettünk a „földbeásott lakóházba". Ezek egy egyszerű vízszintes rúdból állnak, melyeket az oldal szelemen és a gerincet tartó ágasfák közé feszítettünk (a rekonstruált „földbeásott lakóház" gerince három ágasfán nyugszik (Id. később). Ezek a farudak nem engedik az oldalszelement dél felé dőlni (9., 10/C. kép). (Csak mellékesen említjük meg, hogy amellett, hogy jelentős mértékben hozzájárulnak az épület stabilitásához, még kitűnő „bútordarabok" is (27. kép).) Érdekes, hogy épp egy ilyen alkatrészről (a járomról) kapta nevét a Bükk hegység mészégetőinek egyik építménye, a jármas kunyhó. Bakó Ferenc híradásából (BAKÓ 1968) tudjuk, hogy a jármas kunyhó négy ágasfán nyugszik, melyek közül kettő a bejárat két oldalán, kettő pedig ezekkel szemközt, a kunyhó hátsó felében helyezkedik el. Ezeken az ágasfákon a bejárattól a kunyhó faráig egy-egy szelemen fekszik. Ezeket a szelemeneket keresztben két faragott harántge-