Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 14. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2001)

ZENTAI TÜNDE: Az ágy és a népi alváskultúra a 14-16. században

Az ágyazás még sok helyen a földön történik. A földön vetett ágy, a cama, a gyékény szerepel mind a 15-16. századi írott forrásokban (1533ig), mind a népi környezetet megelevenítő festményeken. A ház földjén alszanak a prédikátor gyermekei és szolgája Füzesen 1587-ben, a pintérek 1586-ban Bazin várában. Egyes székelyudvarhelyi lakosok 1590-ben a tornácon éjszakáznak, Kolozsváron 1593-ban a vendégül látott házaspárnak a ház földjén ágyaznak, Kadicsfalván 1596-ban hálnak a szoba és az eresz földjén. A kiseresz Kolozsváron is alvóhely 1568-ban. Ugyanitt 1582-ben és 1584-ben a legények, a zsellérasszony a padláson alszanak. 1599-ben egy kolozsvári jobbágy férfi a külső ajtó mellett tér nyugovóra. A Bihar megyei Feketebátorban a legények istállóban töltik az éjszakát. A szükséglakóterekben az ágyazás ekkor még a földön történik, akárcsak Angliában, Skandináviában, Spanyolországban, Franciaországban, a német nyelvterületeken, Kelet-Európában stb. a szegényebbek körében. A magyar forrásokból az is kitűnik azonban, hogy a földön alvás a 16. században szünőfélben van. Legtöbbször váratlan vendég vagy alárendelt személy kap ágyat a földön. HELTAI Gáspár 1552-ben a szalmazsákon - azaz ágy nélkül - alvást a szegénység jeleként értékeli. Sőt Beychy Ambrus leveléből (1570) tudjuk, hogy a földön alvás már gúny tárgya, amit a „...pad alatt dormit.." humoros szólás is érzékeltet. Számos adat szól ugyanakkor az ágy fölemelkedéséről és az ágy bútor használatáról. 1582-ben magas ágyon alszik a boszorkánysággal vádolt szegény kolozsvári bába. A 15-16. századi felvidéki templomi festményeken ábrázolt betegek a szegényházakban és egyszerű miliőben ácsolt, támlás ágyakon fekszenek, például Kassán 1474-77-ben, Bártfán 1480-85-ben, Szmrecsánban 1510-ben. A képek megörökítik a szükségágyakat, az ágyszéket, a padszéket és a hidegágyat, a ravatalt is, többek közt 1483-ban Cserényben (Zólyom m.), 1520-ban Lőcsén. A szász Keresztényfalván 1572-ben bethspant írnak össze, ami a korabeli szóhasználatban az ágyállványt szövött aljú ácsolt ágyat és az antik ágy lécvázas leszármazottját-jelenti. A padszéken alvást falusi pap otthonában, Füzesen dokumentálták 1587ben. Alvópadot 1573-ban jegyeztek föl szász parasztházból. 1593-ban Kolozsváron egy asszony ládán alszik, ami föltehetően padláda. A padszékek és ágyszékek, bár magas és mozdítható fekvőhelyek, csak pótágyak. Szükségágynak tekinthetők a még használatban lévő padkák, a kemence teteje, a cöveklábú padok és ágyak. A földpadkán alvásra a 13. századi nagykőrösi, kardoskúti régészeti nyomok, a szomszédnépek gyakorlata és az alföldi recens anyag alapján következtethetünk. A Kemencén neveltük a gyermekeinket szólás 16. századi gyakorlatára utal egy kolozsvári kovács tanúvallomása 1584-ben. A kemencén, a tűzlócán alvást valószínűsítik a 17-19. századi ismeretek is, ugyanúgy ahogy a tatárjárás (1241) előtt meghonosodott cöveklábú ágy és pad létét a moldvai csángó falvakban és Románia több részén készült a 20. századi fényképek. Az ágyszékláb használata a 20. századi szlavóniai és palóc példák, valamint a 17. századi források alapján tételezhető föl. Számos jobbágy rendelkezik talpas bölcsővel. A Szent Margit kanonizációja során fölvett vallomásoknak köszönhetően e speciális gyermekbútor népivé válásának folyamata a 13. század végétől követhető. 1552-ben HELTAI Gáspár általános bútordarabként szól róla. A 16. századi kolozsvári boszorkányperek jegyzőkönyvei már a zsellérek köréből is megörökítik, WATHAY Ferenc pedig a bölcsőjükben árválkodó kisdedek ábrázolásával jelképezi a háború sújtotta falusi nép szenvedéseit. Van tehát bölcső, és a 16. századi boszorkányperekben többször említik a szülő anya 'gyermekágy'-át, a gyermekáldás megtisztelt helyét és a rontások célpontját. A középkor végi hatalmaskodások kárjegyzékei szólnak a jobbágyoktól elrabolt ágyneműről. Szinte valamennyi ágynemüfajta szerepel bennük: a lepedő, a derékalj, a tollas párna, a fejpárna-, a kispárnatok és huzat. A tollas ágynemű népi használata a 13. századtól igazolható. A 'plumarium'-ot 1276-ban Margit szenté avatásának a kivizsgálásakor egy szegény baranyai özvegyember lakásában örökítik meg. S a tollaspárna ugyanezekben az években „képet is ölt" a dejtei (Pozsony m.) kerektemplom falán; a legegyszerűbb környezetben, a puszta földön fekvő Szűzanya feje alatt. A 14. századi Anjou Legendárium képein a földön fekvő szegény betegek egy része is tollas derékaljon és fejpárnán pihen. 1400-ban egy tótkállói presbiter javai közt 'derékalj'-nak hívott nagypárnát vesznek leltárba. A periratok szerint a 16. században derékaljat a földön elszállásolt vendég alá is tesznek (Kolozsvár 1593). A 15-16. századi festményeken tollas fejpárna, lepedő és pokróc a szegényházi ágyakon is látható (Kassa 1474-77, Bártfa 1480-85,