Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 12. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1998)

KLAMÁR ZOLTÁN: Az észak-bácskai Tisza-vidék népi építészete

kezdődött a falverés. Porzsolt István adorjáni falverő azonban elmondta, hogy a két világháború között már esetenként 6-7 sor téglát raktak erre az alapra, attól függően, hogy mennyire volt tehetős a gazda. A falveréshez külön gödröt ástak és a fekete földet sárgával keverték, ha több sárgaföldet találtak, akkor többet kevertek össze, mert a sárga szilárdabban összefogta a feketét, nem volt morzsás. Az elkészített földet, ha túl száraz volt, meglocsolták, mert nedvesen jobban össze lehetett verni. A tető horogfáit (szarufáit) 1,5 m mélyre leásták a földbe, a leendő fal tövébe. A horogfák felső végét kötéllel rögzítették, hogy ezáltal biztosítsák az állandó falvastagságot. A rögzített horogfák mellé kerültek a kétcolos falverő deszkák. Ezt mindig a falverő gazda adta. A két deszka közé mindig olyan vastag lécet vágtak, ami megtartotta a deszkák közötti távolságot. Amikor ezzel elkészültek, következett az első terítés. Ekkor még két ember dolgozott a gödörnél, egyik a talicskát dobálta meg földdel, a másik hordta talicskával a földet, és dobálta a deszkák közé. Amikor kész volt a terítés, jött az első tömős, aki csak a fal széleit verte a deszkánál. Öt követte a második tömő, aki a göröngyöket verte szét. A harmadik tömő verte az egész fal szélességet, utána következett a furkós. Ö volt az utolsó, aki végigment a terítésen. Egy deszka magasságánál három terítés volt. Ezután emelték a deszkát felfelé. A fal magasságának növekedésével változott a munka szervezése is. A gödörtől eljöttek az emberek földet dobálni a deszkák közé, hogy a verők folyamatosan dolgozhassanak. így a végére már volt három földhányó is a fal tövében. Ha pedig a magasság már nem tette lehetővé a föld földobálását, akkor szakajtókkal adták fel a földet.

15 A főfalakat verték először, a közfalaknál pedig hagytak beeresztést, hogy ehhez köthessék a közfalakat. A vert fal sarkaiba minden második deszkához fát tettek, hogy jobban tartson a sarok. Az ajtók és ablakok fölé fa durcungot tettek. A falat 270-290 cm magasra verték. Miután elérték a teljes falmagasságot, háromszög alakú nyílást vágtak az ajtók és ablakok helyén. Vályogvetés, vályogfal Kevert földből készítették a vályogot, a fekete földhöz sárga földet kevertek. A kiásott földet még a vályoggödörben összekeverték a cséplőgép után felszedett pelyvával vagy rövidre vágott szalmával. Ezt jól belocsolták, majd többször átfordították kapával. Ujabb locsolás következett, majd emberi erővel megtaposták. Akinek volt lova, az rávezette, és vele tapostatta, de ettől általában óvták az állatot, mert úgy tartották, hogy sok erőt kivesz ez a munka a lóból. Ha elkészült a sár, a vetőhelyre vitték, ahol a kigyúrt sarat a vizes vetőbe tették, kézzel lesimították, majd a vetőt felemelték. A kiszikkadt válykot élére állították, hogy gyorsabban száradjon, majd száradás után kúpokba rakták. Egy nap négy ember 6-7000 válykot is kivert. Válykot tavasztól őszig olyankor vertek, amikor más munka nem volt a földeken. A vályogfalat néhány sorból álló tégla alapra rakták, pelyvás sárba. A sarkokra téglát raktak merevítőként. A falat szakaszosan rakták, hogy legyen ideje megülni. Miután elérték a kívánt falmagasságot, száradni hagyták, hogy tapasztás után ne repedezzen meg.

16 Tetőszerkezet, tetőfedés, födém A kistáj lakóházainak tetőszerkezete meglehetősen tarka képet mutat, ugyanis csak Adorjánon belül, szinte minden típus előfordul, így van példa félágasos szelemenes, ollóágas szelemenes, szarufás kakasülős, és oldalszelemenes tetőre. Ugyanezek a tetőszerkezetek megtalálhatók Horgoson, Kanizsán, Martonoson, Oromhegyesen, Völgyesen és Oromon is. Tóthfalu építésekor, 1905 táján már a falgerendával támasztott, szarufás kakasülős, tetőszerkezet rohamos terjedésének lehetünk tanúi. A falu épületállományának tetőszerkezete már ezzel a megoldással készült. Az utolsó hagyományos építésű lakóépületek 1926-ban készültek. Hosszúágast lakóépületen nem sikerült találni. Ez a tetőtartó technika egyedül az adorjáni dohány szárító pajtáknál maradt meg, ami nem jelenti azt, hogy régebben nem alkalmazhatták a lakóház tetőszerkezetének alátámasztására. A félágasos szelemenes tetőszerkezet a legrégebbi tetőtartó megoldás, ami a vizsgált terület falvaiban megtalálható. A függesztett tetőszerkezetek másik típusa, a hosszúágas is valószínűleg ismert volt a vidéken, de a karóvázas építkezési formával együtt eltűnhetett az építőkultúrából a nagyobb teherhordó bírású falak megjelenésével.

17 Az ollóágas szelemenes tetőtartó megoldást ugyan jobbnak tartotta adatközlőim némelyike, de rögtön hangsúlyozták, hogy bonyolult, faigényes megoldás, amit nem sok építtető engedhe-