Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 12. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1998)

KLAMÁR ZOLTÁN: Az észak-bácskai Tisza-vidék népi építészete

tett meg magának. Dobó Imre elmondta, hogy 1918-ban, amikor letúrták a nádat a tetőről, akkor látta, hogy kecskelábak tartották a szelement. Porzsolt István szerint a falra vagy vályogmagasításra koszorúgerendákat, rámafákat (falgerendákat) fektettek. A rámafákhoz ácskapoccsal kapcsolták a szarufákat, hogy a tető szét ne csússzon. A szarufákat csapolták és szegezték, a fölső harmaduknál kakasülővel erősítették. A szarufákhoz 10x10 cm vastag staflikat erősítettek régebben, pl. a kanizsai Körös-parti ház tetőszerkezetének készítésekor faszegekkel dolgoztak 50-80 cm-re egymástól. A vizsgált területen nyeregtetőket találunk. Gazdasági épületeken megjelenik a félnyereg tető főként fészeren, kocsiszínen és góréhoz ragasztott ólon. A legrégebbi oromzatlezárást a horgosi Mosa Pijade utca 33-as számú házon találtam, itt ugyanis a félágast vízszintesen a szarufákkal összekötő lécekhez nádat varrtak, amit kívülről letapasztottak és bemeszeltek. Sövényből készült oromzatot nem sikerült találni, de szinte biztosra vehető egykori megléte, hiszen még napjainkban is megtalálható a vesszősövény Adorjánon, igaz kerítés és dohányszárító pajta falaként. Egyébként az oromzat lezárása többnyire álló léchézagos megoldással készült. Erre a legkorábbi példát Adorjánon találtuk, a November 29-e utca 18-as számú ház deszkaoromzatába vésett évszám tanúsága szerint 1868-ban készült. Ez a legegyszerűbb oromzatkiképzés és az egész területen megtalálható. Vannak szép példák a napsugaras és a kazettás deszkaoromzatkiképzésekre is. Elterjedésüket elősegítette az erdélyi fenyő közelsége, hiszen a Maroson és a Körösökön nagy mennyiségű fát úsztattak le, és ezek java része a folyó mellé települt gatterekbe került. Olcsó fürészelt áruként sokáig versenyképes maradt a téglával szemben. Oromfalakat téglából csak azután kezdenek építeni, miután az 1920-ban meghúzott új határok következtében az olcsó erdélyi fenyő többé nem jut el a vidékre. A tutajon úsztatott fának csak egy részéből lett áru. A hatalmas szálfákból mestergerenda lett, melyet a helybeli ácsok vágtak méretre. Dobó Imre elmondta, hogy az ilyen gömbfát úgy fűrészelték, hogy először ástak egy akkora lyukat, amibe egy ember kényelmesen belefért és a fűrészt húzni tudta. A lyuk fölé tolták a szálfát, és két ember elkezdte kifűrészelni a gerendát. Egyik lent a gödörben, a másik fent a rönkön állt és egy nagy keresztvágó fűrésszel dolgoztak. így készültek a kisgerendák, szarufák is. A mestergerenda beemelése, a kisgerendák fölfektetése és a tetőszerkezet elkészítése folyamatos, összefüggő munkafolyamat volt. A már álló tetőszerkezetet leggyakrabban náddal fedték, ugyanis a környékbeli mocsarakban sok volt belőle, bár a ludasi nád minősége jobb volt. Csikós Erzsébet elmondta, hogy kanizsai házukat zsindely fedte. A 20-as évek végén cserepezték le. A nádtető készítése a következőképpen történt: a szarufákhoz erősített 50-80 cm távolságban lévő staflikra felterítették az első réteg nádat, amit lekötöttek. Erre került a második terítés, amit már ketten varrtak fel a nádvarró tű segítségével. Ekkor egy ember, rendszerint a mester kint a tetőn irányította a munkát, míg bent a padlástérben a segéd visszabújtatta a tűt. Dróttal varrtak. Két, vagy három terítéssel lefedték a tetőt. Ezek vastagsága attól függött, hogy mennyi nád állt a tetőfedők rendelkezésére. Tömítésre 60-80 cm hosszúra vágott nádat vertek fel. A kész tető vastagsága elérte a 30^40 cm-t,

18 A nádat fokozatosan cserélték le tűzveszélyessége miatt, de mindegyik adatközlő megjegyezte, hogy igen jó hőszigetelő volt a vastag nádtető. Adorjánon egy palatetős ház áll a faluban. A század elején épült és rögtön szürke palával fedték le. Ugyanitt 1919-ben, a tűzvész után a legtöbb házat cseréppel fedték le. Horgoson, Kanizsán, Martonoson a század 10-es éveiben még az épületállomány nagy többsége nádtetős volt. A gyűjtőterületen a házak kivétel nélkül mestergerendásak. A mestergerendát felfektették a falra, majd rá merőlegesen a kisgerendákat helyezték el, ezek egymástól való távolsága 60-70 cm volt. Végükkel a sárgerendákon nyugodtak, de van példa arra is, hogy nem sárgerendára fektetik a kisgerendákat, hanem a gerendavégeket bevésik a vert falba. Ez Kanizsán, az Otemető utca 16-os számú ház bontásakor volt megfigyelhető. A falra felrakott vályogmagasítás adta meg a padlás magasságát. Átlagosan 6-8 sor válykot raktak fel. A gerendák közét vastagon és több rétegben náddal terítették majd saralták. A sárba töreket, vagy rövidre vágott szalmát kevertek és mielőtt „pallatoltak" volna, lovakkal tipratták, hogy minél jobban összekeveredjen a törek vagy szalma a sárban. A mennyezetre kb. 30 cm sarat terítettek. Száradás után kb. 25 cm-re esett össze. Miután kiszáradt a „plafon", ló- vagy marhatrá-