Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 12. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1998)

SZENTI TIBOR: A hódmezővásárhelyi hagyományos épületek falai és építőanyagai

A tanyaépítésnél a parasztság a természetes anyagokat használta föl. Elsősorban a földet, a fát, a kukoricaszárat és a szalmaféléket. A falépítésnek egyik fontos anyaga volt még a víz is, amelyet kezdetben az ásott sírkutakhól, illetve a falhoz felhasznált föld kitermelésének gödréből nyerték. A feudalizmusban a tanya résnyi ablakára üveg helyett disznóhólyagot feszítettek. Belül az ajtón a biztonságot faretesz szolgálta. Az 1870-es évekig lehetőleg kerülték a szöget és az ácskapcsot is. A gerendákat a megfelelő ácsszerkezettel illesztették össze; és ugyancsak összeerősítésnek gyakran alkalmazták a kötelet is. A tanyarombolás társadalmi, gazdasági tragédia volt, amelyből egyedül a népi építészeti ismeret húzhatott szomorú hasznot. A bontás során ugyanis előkerültek régen elfeledett építkezési módok, anyagok. A megbontott épületek olykor évekig álltak a puszta ég alatt, kitéve a további rongálok és az időjárás szeszélyének. Ekkor mutatkozott meg igazán, hogy mennyire időállók voltak; hogy nem egy régi tanya akár még a következő évszázadot is átvészelte volna, hiszen falait az erőgépek is alig tudták eltüntetni. Ezek után vizsgáljuk meg a vásárhelyi tanyaépítkezésnél alkalmazott falakat. A föld mint építőanyag Az égetett tégla Hódmezővásárhelyen a kapitalizmus korában már több téglagyár is működött. „A századfordulón főleg Erdélyben, de a Balkán több városában is építettek a vásárhelyi téglából. A város téglaés cserépgyártása kapcsán az 1890 és 1914 közötti negyedszázadban négy téglagyár feltétlenül említésre méltó. A századfordulón Csongrád megye tíz legnagyobb téglagyárából négy Hódmezővásárhely határában üzemelt. "

6 Ezek jó minőségű, égetett téglát állítottak elő. Termelvényeikek a beléjük nyomott bélyeggel jelölték. Méretük nem volt azonos. Általában a tanyai építkezéshez kétfajta téglát használtak föl, egy kisebb méretű falazat, és egy laposabb, nagyobb méretűt, amellyel pl. a kút csurgalékvizét vezették el és a sertésól mellett kiképzett fürösztőgödröt bélelték ki (1. kép), vagy a tanyaház és a melléképületek között néhány sorban lerakva, járdát készítettek. A századforduló után téglát a nép is égetett. A polyvával összegyúrt és kiformázott téglát napon kiszárították, lépcsőzetesen, lazán csonkagúla alakú csomókba rakták, hogy a sorok között a láng és a forró levegő jól közlekedhessen, majd kívülről vékonyan letapasztották és alulról tüzet gyújtva, szalmával, rőzsével, csutkaszárral kiégették. (Ilyen, az ókori mezopotámiai „zikkurátokra" emlékeztető alakzatban téglaégetést magunk is láttunk 1962-ben Székkutas határában.) Az így előállított tégla gyenge minőségű volt. Könnyen tört és porladt, ugyanakkor tartósabbnak bizonyult, mint a vályogtégla. Ha a belőle épült építményt később elbontották, az így kinyert bontástégla jelentős része tönkrement, nem lehetett újra fölhasználni. A hagyományos tanyai építkezésnél, mint fentebb írtuk, a tégla előbb az alapkészítésnél jelent meg. Ezt követte az oromfal, különösen a födém és a tető közötti „tympanon jellegű tanyavég" kitéglázása, díszítése az első világháború után (2-3. kép). Téglából rakták az üstházakat (4. kép), és a beépített tűzhelyeket (5. kép). Ugyancsak ekkortól terjed el az ún. formás téglák használata is. Ezek hajlított ívűek voltak és az ásott kútgödrök bélelésére (6. kép), illetve kör alaprajzú kemencék: búbos kemencék falrakására használták (7. kép). Az 1930-as évektől kezdve a tégla mind általánosabban elterjedtté vált a vásárhelyi tanyákon. A városi tanács előírása szerint, minden építkezőnek kötelessége volt tervrajzot benyújtani, amelyet a városi főmérnök elbírált. Ezeken a rajzokon jól látható, hogy a tanyaház esetében már elmaradhatatlan volt a téglaalap, a téglából rakott kémény és a tanyavég (8. kép). Ennek köszönhetően, a tanyaképhez hozzá tartozott a belső, tiszta udvaron javításra tárolt tégla- és cserépcsomó (9. kép). Ma már közismert az a fajta vegyes építkezés, amikor a masszív tégla-, kő- vagy betonalapra a falrakást váltakozva tégla- és vályogsorokkal végzik, kihasználva az időtállóságot és a természetes anyagnak, a földnek a jó tulajdonságait. Ez működik is akkor, ha a körülmények megfelelnek és talajvíz, nedvesség nem bontja meg az eltérő építőanyagok közötti szilárdságot, egyensúlyt. Közismert, hogy 1939 és 1943 között itt a Dél-Alföldön, a paraszti szóhasználat szerint, „vizes évek vótak". Angyal Ferenc vajháti adatközlőnket idézzük: „A tanyám udvarán ëgy hajdani érmedér húzódott körösztül. Ennek a partján álltak az ólak. Az ér újra mögtelt. Sík víz volt az egész határ. Az ólak mind összedűltek. Az épületöknek téglábul rakták az alapját. Ez volt a baji Itt az újítás nem