Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 12. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1998)

SZENTI TIBOR: A hódmezővásárhelyi hagyományos épületek falai és építőanyagai

vált be. A nedves téglárul, mint a vajrul leszaladt a vályogfal. "

7 1970-től mind ritkábbá vált a vályogból való tanyaépítés. Ennek társadalmi oka volt. 1950-től, mint ismert, eleve országosan betiltották a tanyaépítést. Az épületeken csak állagmegóvást, tatarozást volt szabad végezni. A tanyavilágban ettől függetlenül a tanácsok építkeztek, igaz, hogy nem hagyományos tanyaépületeket, hanem többnyire középületeket, pl. tanácsi kirendeltségeket és ezeket mindenkor téglából készítették. Ennek jó példája a 10. képen látható. 1990-től a tanyai építkezés megújult. Egyelőre sajnálatosan még szabályozatlan, így gyakori a polgári ízlésnek megfelelő többszintes, olykor barokkos tornyocskákat sem nélkülöző, a tájba nem illő tanyaház. Ugyanakkor szaporodnak azok a téglából épült, korszerű tanyaházak is, amelyek fölhasználták az egykori tanyai építkezés egyes elemeit. Jó példa erre all. képen látható tanyaház. Az égetett cserép, mint építőanyag A téglagyárak által előállított tetőfedő cserepeket a célszörű szögény embör építésre is fölhasználta. Amikor tetőhajtás során a törött cserép lekerült, ezt a tanya végén gondosan kupacba gyűjtötte. Még ennek is többféle hasznosítása volt. 1. Midőn vert falú melléképületet épített, az apróra összetört cserépdarabot kötőanyagként a falba rakta. 2. A megnövekedett téglaalapba nemcsak égetett téglát, de cserépdarabokat is beépítettek. Ennek költségcsökkentő hatása volt. 3. A fal tüvit cserépdarabokkal rakták körül, hogy az aprójószág ne rúgja ki, a falra ráverő eső a tapasztást ne mossa ki. 4. A cserépdarabka a kemenceépítés kitűnő építőanyaga volt. A kemence alapjába és a kemencetestbe agyagréteg között, mint kötőanyagba ágyazva, egyaránt alkalmazták. Kiváló hőtároló volt. Amikor kiégett, a közte lévő agyaggal együtt szinte egy cseréptömbbé égett össze. A tanyabontásnál ezt volt a legnehezebb szétverni (12. kép). 5. Amikor kidűlt a tanyafal, főleg a faltüve, a cserépdarabot sárral kötve kisebb lyukak betömésére alkalmazták. 6. A nagyobb cserépdarabokat, fél cserepeket a tanyaépületek közötti keskeny gyalogjárda építésére is fölhasználták. 7. Az ásott kút felső széle és a ráállított rovás összeeresztéséhez kívülről cserépdarabokat állítgattak, illetve szúrtak a földbe, hogy a rovás és a kútüreg közötti résen szemét ne szóródjon, béka pedig ne ugorjon a vízbe. A vályogtégla és vályogfal Vásárhelyen a vályog szót ritkán használták. (Talán összetéveszthető volt a vályog nevű földfajtával.) Ha vályogról beszéltek, többnyire a vályogból való épületet, falat értették alatta. Amikor a vályog építőelemet akarták megjelölni, nagyon gyakran a vályogtégla fogalmat használták. A vályogtégla elvileg két méretben készült: egy kisebb és egy nagyobb formátuma ismert. Átlagban 12 colos hosszúak voltak. A kisebbnek a keskenyebb vége leggyakrabban téglalap, míg a nagyobbaké négyzetes alakú. Az igazság azonban az, hogy a házi készítésű vályogtégla mindig akkora volt, amekkora vályogvető fakeretet készítettek neki. Ezek persze jelentősen nem tértek el a szabványmérettől, mert a felrakása során igyekeztek úgy építeni, hogy a fal a tapasztassál együtt 50-60 cm széles legyen. A tanyaépítésnél leggyakoribb volt, hogy a vályogtéglát helyben verték. A jó minőségű termőréteget lenyesték és a szántóföldön szétterítették. Amikor elérték az agyagos szintet, megindult a vályogvetés. Ha nagy és szegény volt a család, maga készítette, ha módosabb, vályogvető cigányt, vagy erre specializálódott nincstelen napszámos embert fogadtak föl. A középparaszti tanyákra viszont gyakran hozatták a város széli gödröknél már kivetett és megszáradt vályogtéglákat. A vályoghoz agyagos, márgás, terméketlen földet használtak föl. Polyvát, töreket, rövid szárú szalmát kevertek bele. A sűrű masszát jól formáihatóvá vízzel hígították, majd a téglavető fakeretbe sulykolták és száradni a lekaszált, száraz gyepre egymás mellé kiborították. A szél és a nap sugárzása, illetve hője jó állagmegtartású, kemény, ugyanakkor kőműves kalapács élével könynyen faragható téglákat állított elő. Az 1960-as évek nagy tanyabontási akciója során gyakran találkoztunk olyan vályogtéglával, amelynek építés közben a közepébe, vagy két tégla szélébe félkör-