Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 12. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1998)

ZENTAI TÜNDE: A földön alvás szerepe az újkori népi lakáskultúrában

Úgy vélem, a szegényebb néprétegek alvási szokásait jól szemlélteti az alábbi példa. Egyik adatközlőnk a következőképpen vall a cselédvi­lág végéről és a saját otthon alapításáról. 1941-től 1950-ig Rázompusztán lakott egy négycsaládos cselédházban. Az épület mindössze öthelyiséges volt. A középen lévő nagy, közös konyhából négy szoba nyílt. Az egyik lakásban nyolc, a másikban tizenkettő, a harmadikban és a negyedikben ki­lenc-kilenc személy élt. Csepregiék 1943-ban ki­lencen voltak: négy kislány, egy fiúgyermek, a két szülő és az apa édesanyja. Négy ágyuk volt, két virágos festésű nagyágy, egy házilag készült nagyágy és egy hulladékfából eszkábált „dikó". A „tulipános" ágyak a szoba belső oldalán he­lyezkedtek el, közrefogva egy lócát. Az egyik tu­lipános ágyban aludtak a szülők az az évben szü­letett kislánnyal, a másik két nagy ágyban a gyer­mekek kettesével, a dikón pedig a nagymama. Ha egy vendég jött, és nem volt különösen igényes, a lócán - amely karos padláda volt - ágyaztak ne­ki. A nagyrabecsült vendég megkapta a szülők ágyát. Ilyenkor az egyik szülő költözött a lócára, a kislány a fiatalabb gyermekek ágyába került, a másik szülőnek pedig pokróccal letakart szalmán ágyaztak az asztal helyén. Szép nyári éjszakákon a gyermekek és gyakran a szülők is kinn aludtak a ház tövében, az egyetlen ablak alatt, szalmán, szénán vagy babszalmán, ami éppen volt. Pokró­con feküdtek és pokrócfélével is takaróztak. A család a földosztás során 12 hold földet és egy építési telket kapott Tiszalökön. Közös tulajdon­ként megkapták továbbá a cselédházat. 1950-ben a cselédházat lebontották, és a nekik jutó építő­anyag felhasználásával egy kis tornácos házat építettek Tiszalökön. Volt benne szoba, konyha, kamra, istálló. Valamennyi ágyat magukkal vit­ték, s ugyanúgy aludtak bennük mint annak előt­te Rázompusztán. A tornácra azonban készítettek még egy dikót, amit az apa használt nyáron. Ven­dég esetén továbbra is szalmával, ringy-rongy kabáttal ágyaztak a szoba közepén. Az istállóban az apa aludt, de csak elletéskor. Nyáron, nagy melegben az egész család a pajtában és a kukori­cagóréban tért nyugovóra. Az apa a mezei mun­kák idején gyakran, dinnyeéréskor mindig a ha­tárban éjszakázott. Adatközlőnk harmadik lány volt a családban. Egyik nővére 1947-ben ment férjhez, ő még a padláson töltötte a nászéjszakát, a másik nővére esküvője 1953-ban volt, az ő el­halása már nem a padláson történt, miként 1959­ben az adatközlőé sem. Ellenben fiatal házasként ugyanebben az évben a férjével aludt a padláson. A földre terített zsákon feküdtek a kamra fölött, „ahol nem hallgatóztak", és pokróccal takaróz­tak. 1963-ban saját házat építettek Tiszalökön, ebben már polgári hálószobájuk volt falközéphez rendezett páros ággyal, amelyben aludtak is. Két gyermeküknek is külön-külön ágy jutott. 257 Az 1996-97. évi adataink saját kérdőíves föl­méréseinkből származnak. A gyűjtés célja a nép alváskultúra-kutatásának tartalmi és térbeli kiter­jesztése, valamint az alakulás folyamatának kö­vetése a közelmúltig. 258 A vizsgálatból kitűnik, hogy a földön alvás napjainkban is előfordul a házzal rendelkező hátrányos helyzetűek körében. A jelenség dokumentálása érdekében bemutatjuk egy pomázi szerb görög katolikus család lakáskö­rülményeit. A család 1944-ben két szülőből és hét gyermekből állt. Szoba-konyhás kis házuk, három hold földjük, egy lovuk, egy tehenük volt, és tartottak egy-két disznót meg pár kecskét. A második világháborúban az apa elvesztette egyik lábát, nem tudott dolgozni. Az anya takarítónő lett egy gyárban. A jobb megélhetés kilátástalan­ná vált. Szűkös otthonukban két ágy foglalt he­lyet. Egyikük asztalos készítette nagyágy volt, a másik egy kisebb, házilag barkácsolt alacsony, támla nélküli deszkaágy. Az említett évben a nagyágyban aludt a három-, a négy-, a tíz-, a ti­zennégy éves lány, a nyolc- és a tizenkét éves fiú, hármasával fejtől és lábtól. A kiságy a tizenki­lenc éves fiúé volt. A szülők a padláson aludtak télen-nyáron. A padlás földjén lepedővel leterí­tett matracon feküdtek és pokróccal, kabáttal, ru­hafélével takaróztak az évszaktól függően. Nyá­ron a nagyobb gyermekek kukoricaőrzést vállal­tak, ilyenkor kinn aludtak a határban. Egyébként a nyári és téli alvásrend nem különbözött. Vál­toztatásra csak akkor került sor, ha valaki beteg volt vagy az anya szült. Ilyenkor a beteg, illetve az anya feküdt külön ágyban. A beteg gyermek a kiságyon lábadozott, az anya a nagyágyat foglal­ta el egy-két hétre az újszülöttel együtt. Erre az időre az apa a kiságyba költözött. A többiek a szoba és a konyha földjén aludtak szalmazsákon és matracon, amit nappalra betettek az ágyba, hogy ne legyen láb alatt. Szállóvendéget soha nem fogadtak. Az alvási körülmények az 1950-es évektől valamelyest javultak, de csak azért, mert a gyermekek fokozatosan elköltöztek. Az elbe­szélő, az 1944-ben 14 éves lány, ma már egyedül alszik a nagyágyban (a kiságy tönkrement), vele lakik a kilencéves unokája. S mivel a lakásban csak egy ágy van, az gyermek a nagymama ágya mellé tett matracon alszik a földön. 259

Next

/
Thumbnails
Contents