Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 12. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1998)

ZENTAI TÜNDE: A földön alvás szerepe az újkori népi lakáskultúrában

Összegzés Tanulmányunkban megkíséreltük fölvázolni a legnagyobb múltú alvásmód, a földön alvás szokásának alakulását a középkor végétől a 20. század második feléig. A folyamatot évszázadról évszázadra követve elemeztük a földön alvás szerepét és mértékét a mindenkori népi életmódban. Próbáltuk megfejteni, hogy a földön alvás mely időszakban koherens része a lakáskultúrának és mikor szociális probléma csupán. A kutatott téma természetéből fakadóan az analízist összekapcsoltuk az ágy paraszti elterjedésének a történetével. A korai időszakban a földön alvás és az ágy bútor használata között fordított arányosság áll fenn, ami az újkorban fokozatosan az ágyszerkezet javára billen. A kutatásba és értékelésbe bevontunk eddig nem vagy kevéssé vizsgált forráscsoportokat is. A 16-18. századi állapotok megismerésében alapvetően az 1529 és 1768 között lefolytatott boszorkányperek jegyzőkönyveire támaszkodtunk, a 19-20. századi rekonstrukcióhoz felhasználtuk a K. CSILLÉRY Klára által 1973ban elindított Szobabelső és a saját, 1996-ban megkezdett Népi alváskultúra témájú kérdőíves gyűjtések anyagát, egyéb, adattári, irodalmi és levéltári adatokkal együtt. A boszorkányperek tanulmányozása számos új eredményt hozott. A bennük foglalt nagy mennyiségű helyzetleírás megvilágítja a korai lakáskultúra számos, eddig ismeretlen elemét. Fontos bizonyítékokat tartalmaz az ágy elterjedéséről is. A dolgozatban felsorakoztatott tények végső soron a földön alvás elsorvadását dokumentálják. A 17. században, úgy véljük, a földön vetett ágy még része az általános népi kultúrának. Tömegesen használják, de a kívánatos életminőséget már a magas ágy testesíti meg. A földön alvás köre szűkül, bizonyos alkalmakkor (vendég, betegség, haldoklás) és időszakokban (nyár, házon kívüli munkák) azonban még általánosnak látszik. A 18. század a fordulat évszázada, az ágy nélkül alvás egyre inkább a már létező fejlettebb lakáskultúrától való lemaradás jellemzőjévé válik. Elsősorban a hátrányos helyzetben lévő családok, illetve családtagok élnek vele. Számuk azonban magas, mert robbanásszerűen növekszik a népesség, és egyes országrészek fejlődése nagyon lassú. Továbbá még változatlan a jobbágyi nagycsaládi szervezet. A 19. században a földön alvás kulturális elemből szociális problémává válik. Az ágy és ágyhasználat az átlagos népi lakásnívó része, a paraszti társadalom gyors polarizációja következtében azonban sokan élnek e színvonal alatt. A birtokos parasztság számát meghaladó szegény földnélküliek, a zsellérutódok, az uradalmi cselédek és a nagycsaládok szolgasorban tartott tagjai közül sokak alszanak ágybútor nélkül. A szokást esetükben a javak hiánya konzerválja. Szűk körben azonban a 19-20. század fordulójáig tovább él a földön alvás néhány hagyományban gyökerező eleme is, így a nyári pitvar földjén alvás az alföldi tájakon, a padlás földjére vetett ágy, az istállóban alvás (egyre ritkábban a földön) országos gyakorlata, a haldokló ágyának a földre helyezése. Ugyanakkor ezen a századfordulón a gazdag parasztok házában már tapasztalható a „polgári kényelem"; a nem túl népes családokban már mindenkinek külön ágy jut. Megjelenik a hálószobabútor, amely a 20. század harmincas éveitől válik gyakorivá, ugyancsak a jómódúak otthonában. A nincstelen parasztok és munkások közt, azonban, ha csökkenő számban is, kényszerűen tovább él a földön ágyazás szokása. Miként földön alvás jut osztályrészül a sok ezer hajléktalannak is. Az 1960-as évektől a gyári bútorokkal berendezett lakásokban a házon belüli földön alvás - ha nem is példátlan - már kivételes. A földön alvás újkori története jól követhető Európa más népei körében is. Kulturális és szociális elemeinek aránya országonként és koronként eltérő. Századunkban a társadalom legalsó rétegeiben szinte mindenütt föllelhető. Ma a jelenség a szubkultúra eleme s szociális problémaként él tovább.