Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 12. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1998)

ZENTAI TÜNDE: A földön alvás szerepe az újkori népi lakáskultúrában

Hasonlóan ágyaztak a 19-20. század fordulóján az ormánsági „hágszé"-n

201 és a 20. század első felében a felföldi „pad"-okon.

202 Szükség is volt a meleg takaróra, hisz az lakodalmak nagy részét ősszel, télen tartották, és az új pár rendszerint a padláson aludt, legalább az első gyermek születéséig. A ház földjén való fekvés hagyományai sokáig fönnmaradtak az élet nagy fordulóihoz fűződő szokások körében, olyan közösségekben is, ahol a földön alvást már nem gyakorolták. A házasságról már szó esett a padláson történő „elhalás", a nászéj szaka kapcsán. Emellett a földre fektetés a halállal és a születéssel kapcsolatos szokások körében fordult elő gyakrabban. A szülés körülményeit felidéző visszaemlékezések szerint, a 19. század második felében az asszonyok a földön szültek. Az Ugocsa megyei Csépén - és másutt is - szüléskor az anyának zsákot terítettek a földre. A lepedőt félrehúzták, mikor eljött az idő, hogy ne legyen véres, és a szalmára szültek.

203 Az Ipolyságban az idős adatközlők nagyszülei ezt úgy indokolták, hogy „Jaj, jaj! Mink dehogy piszkítottuk vóna be az ágyat!"

204 A kalotaszegi asszonyok az 1950-es évek végén ágyban, gumilepedőn hozták világra gyermekeiket, de jól emlékeztek arra, hogy a "régi tanulatlan bábák még a fődön csinátatták a gyermekeket."

205 Utána azonban elfoglalták megbecsült helyüket a gyermekágyban. Földön szültek a mátraalji asszonyok is, és még napokig szalmán feküdtek a földön.

206 M ORVA Y Judit saját gyűjtésein alapuló, sötét hangulatú életmód rekonstrukciója szerint, a mátraalji fűtetlen hálókamrákban a frissen szült nő embertelen körülmények között lábadozott. Három napig, a "felfurdetés"ig mosdatlanul feküdt, szükségét is ott végezte, a szalmán, sok anya megfázott és meghalt.

207 Szerte az országban a születési befogadó rítus része volt a gyermek földre tétele a születés után.

208 A Szigetközben az apja lába elé helyezték az újszülöttet.

208 A gyermek jövőjét, szépségét (hullámos haját) igyekeztek biztosítani azzal - egyéb mágikus cselekmények mellett -, hogy földre terített bundára szülték, vagy a szülés után arra fektették. A századfordulón ez a szokás még divatban volt szerte az Alföldön, a Felföldön, Erdélyben, az Ormánságban stb.

210 Néha, inkább a szükségállapotban élő családokban, a teknőbölcsőbe helyezett kisgyermek is a földre került. Teknőcskéjével együtt esetenként berakták az ágy vagy a lóca alá.

211 Egy makói asszony elbeszélése szerint a teknőbölcsőben lévő babát csak nappal tették a földre, amikor nem volt, aki vigyázzon rá, így, mint mondta, nem tudott leesni.

212 A földön fekvés része a halál körüli népszokásoknak is. A boszorkányperekben megörökített gyakorlat, tudniillik, hogy földre fektették a haldoklót, tovább élt a 19. században is. BARTHOLOMAEIDES 1808-ban Gömör megyében jegyezte föl, hogy a haldoklót földre teszik, s ezzel megkönnyítik a haláltusáját.

213 Hasonló tapasztalatairól számolt be CSAPLOVICS János 1829ben.

214 E korai adatok az ágyhasználat bizonyítékai is egyben, hacsak nem tartalmaznak olyan kiegészítést, mint HAAS Mihály baranyai ismertetője, miszerint 1845 előtt: „a rácznak ritkán van ágya, még lelkét is csak szalmával behintett földön ócska szűr alatt adja vissza teremtőjének."

215 A 19. század végétől kezdve a népélet kutatói a Kárpát-medence legkülönbözőbb részéről adnak hírt a földön hálás szokásáról, a Balaton-mellékről JANKÓ János, Göcsejből GÖNCZI Ferenc, Hódmezővásárhelyről KISS Lajos stb.

216 A kérdést először RÓHEIM Géza foglalja össze 1925-ben,

217 rámutatva az európai összefüggésekre is. Ismerteti a szokást Magyarország szomszéd és rokon népei köréből, s nyomon követi Írországtól Anglián, Németországon át Ázsiába. A haldokló földre tételével kapcsolatban, a „tollas ágynemű közti nehéz halál" szokáselemet is vizsgálja. A Magyarság Néprajzában a halott búcsúztatásáról SZENDREY Zsigmond és SZENDREY Ákos már tekintélyes szakirodalomra támaszkodva írhatják, hogy: „...elkészítik halóhelyét: gyékényt vagy szalmát tesznek a szoba hosszában a mestergerenda alá, mert aki földön született, nem tud másutt meghalni. A feje alá tett párnában nem szabad tyúktollnak lennie..."

218 A megfogalmazás tartalmazza a kérdéskör három legfontosabb elemét. A további gyűjtések megerősítik a földön hálás vágyának és lehetőségének, a gerenda alá fektetésnek, a tollas ágynemű eltávolításának országosan elterjedt gyakorlatát, miként ez tükröződik is a közelmúltban készült népszokásszintézisekben.

219 Ez a tradíció az 1930-40-es évektől tünt el végleg. A bánáti Hódegyházán (Jazovo) például 1936-ban fordult elő utoljára egy 10 holdas katolikus családnál.

220 A földön fekvés hagyománya tükröződik a halál utáni rítusokban is. „A halál beállta után... írja LISZKA József a gömöri Felsővályról - lepedőt tettek a földre, ott híveit ki a halott."

221 Hasonlóképpen jártak el az ország más részein is.