Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 12. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1998)

ZENTAI TÜNDE: A földön alvás szerepe az újkori népi lakáskultúrában

Mind a földre kívánkozó haldoklóról, mind a halott földön való kiterítéséről szinte végtelen számú információval rendelkezünk, ami külön tanulmány kereteit igényli. A fenti szemelvényekkel a földön vetett ágy egy speciális, a ház földjén alvást időben jóval túlélő változatát kívántuk illusztrálni. A házon kívül alvás évezredes hagyománya folytatódik a 19. században is, sőt átnyúlik századunkba, egészen az 1900-as évek derekáig. Nyáron belakják az udvart. Elsősorban a férfiak alszanak kint. Ki hol talál helyet:

222 a színben, a kert végében a kazlaknál,

223 az őszi kukoricafosztáskor a hajban, máskor a góréban

224 vagy a szénáspajtában.

225 A nyári nagytakarítás, házjavítgatás idején az egész család hetekig az udvaron éjszakázik.

226 Aratáskor a távoli mezőn dolgozók, különösen a részes aratók alszanak a határban. Fejüket kévére hajtják, s pokróccal, ponyvával vagy csak szétbontott kévével takaróznak.

227 A 20. század elején még sokfelé szokásban volt az állatok éjszakai legeltetése. A hűvös éjszakákon tüzet raktak, s köré heveredtek.

228 A tűz körül alvás különösen a pásztorok életének volt elmaradhatatlan része.

229 Az éjszakai legeltetés körülményeit és hangulatát sok népi elbeszélés, hiedelemmonda is megőrizte. Az egyik ilyen történet az Ormánságból így szól: „Régön, amikor még éjjel legeltették a lovakat az embörök, akkor történt. Hideg volt éjjel, nagy tüzet raktak a csikósok, és körül feküdve aludtak. Fejjel a tűz felé feküdtek, s hogy a lábuk se fázzon, arra ráhúzták a bundás sapkájukat. Arra jött a tüzesembör, csodálkozott, amit látott: - No, én még ilyen emböröket nem láttam, - mondta - akiknek két fejük van! - Szétkotorta a tüzüket, rá a parazsat az embörökre, akik elégtek. - Nagyanyám mesélte".

230 A szabadban vagy határbeli épületben töltötték az éjszakát az úton lévők, ha településen kívül rájuk esteledett. Különösen nyáron. A gyalogosan közlekedők számára egészen természetes megoldás volt, miként az volt GUNDA Béla számára is Gyimesben az 1950-es években. Nagykőlaposán, mint írja: „Kénytelen voltam egy üresen álló szánáspajtába (burdé) behúzódni. A zivatar késő estig nem ért véget, s ezért az éjszakát is ott töltöttem. Az összehordott fenyőágon végigheveredve sokáig hallgattam a csángó pásztorok kiabálását."

231 Rendszerint földön készítettek ágyat a határbeli, erdei kunyhók, ideiglenes hajlékok lakói. Legéletszerűbben TAKÁTS Gyula ábrázolja rajzban és írásban a somogyi pásztorok sokféle kunyhóját, melyben a fekvőhely a szalmával vagy lombbal borított föld volt.

232 Hasonlónak írják le a szénégetők, a mészégetők, a csőszök etc. kunyhóit, akár a Bakonyról, akár a Felföldről vagy az Alföldről esik szó.

233 A 19. századi állapotokról összefoglalóan elmondható, hogy a századelő évtizedeit jellemző stagnálás után mind a lakáskultúrában, mind az alvási szokásokban magasabb színvonal, jobb életminőség érvényesül. A reformkori jobbágyok és az 1848 utáni jobbágyutódok házában már egynél több ágy, sőt egynél több hálóágy van. A Keszthelyi uradalom 1821 és 1849 között készült összeírásai 86 háztartásban 272 ágyat vesznek számba.

234 Az 1860-70-es években azokon a vidékeken, ahol a parasztgazdaság be tudott kapcsolódni a kapitalizálódás folyamatába, élni tudott a gabonakonjunktúra kínálta lehetőségekkel, a lakáskörülményeket az ágyban alvás jellemezte. Ezt példázza a Fertő vidéki házak bútorozottsága,

235 a zengővárkonyi 24 holdas paraszt otthona,

236 a Tolna megyei sárköziek lakása

237 stb. Ugyanakkor ebben az évszázadban a paraszti társadalom alakulását az egyre erősödő rétegződés, a kisbirtok elaprózódása, széles rétegek leszakadása, nincstelenné válása határozza meg.

238 A folyamat már a feudalizmusban előrehaladt, hiszen a jobbágyi függőségben élőknek mintegy 60%-a 1-5 hold földdel, illetve föld nélkül szabadult föl. 1900-ra majd két millió földtelen mezőgazdasági munkás, cseléd és napszámos van az országban, számuk jóval meghaladja a birtokos parasztokét.

239 Az ő lakáshelyzetük sokkal rosszabb. Minden bizonnyal közülük kerül ki a földön alvók nagy része. Különösen gyakori a földön alvás a nagycsaládos szegények körében. Az egy házra jutó személyek száma 1881-ben átlagosan 6,1 fő. A kisalföldi és északnyugat-magyarországi megyékben azonban meghaladja a 7 főt (Zólyom, Nyitra, Bars, Pozsony, Győr, Mosón, Liptó, Veszprém, Fejér m.), Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Várasd és Zágráb megyében pedig a 8 főt.

240 Az uradalmi cselédházak szobáiban a század végén sokszor már egynél több, nem rokoni családok laknak együtt, sokuknak csak a földön jut fekvőhely.

241 A 19. század második felében a földön alvás már szociális kérdés, lemaradás a lakáskultúra elért színvonalától. Mindamellett úgy tűnik, hogy a nagy múltú szokás még föllelhető az alföldi kisés középparasztok körében is. Gyakorlása azonban a nyári kint alvásra (beleértve a pitvart is), az istállóban hálásra és a rendkívüli alkalmakra korlátozódik. De ekkor még mindenki érti