Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 12. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1998)

ZENTAI TÜNDE: A földön alvás szerepe az újkori népi lakáskultúrában

adatokkal. A Néprajzi Atlasz kérdöpontjai közt is szerepel. A feltérképezett gyűjtések azt mutatják, hogy a lakás mellett a „Nős férfiak leggyakoribb alvóhelye 1900. körül" az istálló: a Dél-Dunántúlon, a Dél-Alföldön és a Közép-Tiszavidéken.

183 A fiatalasszonyok közül ugyanekkor a legtöbben a Dél-Dunántúlon, a Dél-Alföldön, Erdély délkeleti részén és a Felvidék Ipoly-Sajó közti területein aludtak az istállókban.

184 Nyáron a hőség, a bűz és a legyek miatt kevesen maradtak benn éjszakára. Az állatokra vigyázó férfiak is kiköltöztek az istállóajtóba vagy az istálló elé a földre.

185 A házon belül kedvelt nyári alvóhely volt a szabadkéményes konyha, azaz a pitvar, különösen az alföldi tájakon. A tápéiakról (Csongrád m.) írja JUHASZ Antal a 19-20. századforduló idejéből, hogy a családfő ritkán alszik a házban, hanem „...a pitvar földjén leterített gyékényszőnyegen tölti az éjszakát, úgy hogy fejét a pitvar küszöbére hajtja." Gyakori továbbá, hogy a feleség és az iskoláskorú gyermekek is itt vagy a színben alszanak, ugyancsak gyékényen.

186 Az elhelyezkedés módja az újkor elejétől fogva tipikusnak mondható, csak a gyékény nem állt mindenütt rendelkezésre. Átányban (Heves m.) subán vagy ponyván aludtak, ketten-hárman a pitvarajtóban, lábbal befelé. Sokan a küszöböt használták fejaljnak.

187 Ugyanígy feküdtek meleg éjszakákon a tiszaigari (Heves m.) kisparasztok feleségei rossz zsákon vagy rongypokrócon, néhányan még az 1940-es évek végén is.

188 Az 1900as években a szanki tanyákon (Pest-Pilis-SoltKiskun m.) a gazda feleségével együtt hált a konyha földjén, szalmán vagy szalmazsákon.

189 Az alattyáni (Jász-Nagykun-Szolnok m.) szegény- és kisparasztok régi életükről elmondták, hogy az 1920-30-as évekig „kihoztuk a szalmazsákot mikó nagyon meleg vót - oszt úgy feküttünk, hogy a szalmazsák vége a küszöbön vót, hogy levegőzzön."

190 A pitvar földjén való alvás, úgy látszik, a 20. század elején még sokfelé a mindennapi élet része, s vele a középkori hagyomány folytatódik. Kedvelt nyári alvóhely az ereszalja és a tornác is. A korai adatok, mint láttuk, a tornác népi elterjedését

191 megelőző időkből származnak, és az újkor elején az ajtó előtti, ajtón kívüli, eresz alatti alvásról tájékoztatnak. A tornác kialakítása alkalmasabb helyet, fedelet biztosít a fekvőhelyek számára, s meghonosodásától kezdve alszanak is benne. Legtöbb bizonyítékot azokon a vidékeken találunk, ahol tornác korán általánossá vált, így Erdélyben és a Dunántúlon. A tornácon álló ágyakat a 20. század első felében készült fényképek is megörökítették, a legnagyobb számban Erdélyből és a Tiszántúlról. De dokumentálták a Duna-Tisza közén, a Dél-Dunántúlon, a Felföldön és a Partiumban is.

192 Ebben az időben a tornác a magyar falvakban már szinte mindenütt megtalálható, és sokfelé már csak a nagycsaládosok és szegények, elsősorban férfiak meg házaspárok használták alvóhelyül, miként K. CSILLÉRY Klára tapasztalta 1949-ben Tiszaigaron. A szegényasszony nyári földön vetett ágyával kapcsolatban jegyezte le, hogy „Az ura meg az ámbituson hál, az is a fődön."

193 A Somogy megyei Nagycsepelyen egy magát „poletár"-nak nevező, földnélküli csősz lánya, arra a kérdésre, hogy aludtak-e a tornácon, az 1930-as éveket idézve a következőképpen válaszolt: „Aludtak, de nem ágyaztak. Apám nyáron, hajó idő vót s vót jó kis borsószóma, arra feküdt, a téli kabátjával takarózott s kispárnát tett a feje alá."

194 A tornác földjén való alvás emlékét főként a szájhagyomány őrzi, és a 20. század közepén már igen ritka. A tornácon alvás azonban nem pusztán szociális körülmények függvénye. Benne a régi életmód kellemesnek tartott szokása él tovább, amit néhány vagyonos sárközi gazda példája is bizonyít, akik az 1960-as években is kinn aludtak, igaz „szúnyoghálós nyoszolyában".

195 (A tornácon lévő ágyak kérdésével másutt foglalkozom majd részletesen.) Az 1900-as évek elején még sokan alszanak a padláson. Elsősorban a fiatal házasok nyári, intim hálóhelye. A Magyar Néprajzi Atlasz-kutatások szerint, a nős férfiak leggyakrabban a DélAlföldön, a Sárközben, ritkábban Nógrád és Nyitra megyében, a fiatalasszonyok nagyobb számban a Maros mentén, a Sárközben, szórványosan a Bodrog mentén, a Közép-Tiszavidéken és a Partiumban aludtak a padláson.

196 A néprajzi gyűjtések az ország egyéb vidékeiről is megörökítik a szokást, így a Közép-Dunántúlról

197 és a Felföldről.

198 A padláson nyáron egyszerű fekvőhelyet alakítottak ki. A nagycsepelyi (Somogy m.) csősz például az 1930-as években feldobott „két vella szénát vagy szalmát" a padlásfeljárón, és azon aludt pokróccal takarózva.

199 Általában kényelmesebb helyet készítettek a nászéjszakát padláson töltő fiatal pár számára. Az 1920-30-as években a Jászságban például többen beszámoltak róla, hogy a gondosan megvetett ágy földre vagy pokrócra tett szalmazsákból, lepedőből, párnákból és dunnából állt.

200