Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 12. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1998)

ZENTAI TÜNDE: A földön alvás szerepe az újkori népi lakáskultúrában

aludtunk volt strózsákunk (szalmazsák). Mindenféle ruhadarabbal takarództunk. Este könyörögtünk: Öreg szülém terítse rám a szoknyáját, mer nagyon fázom."

163 Az 1870-es években még az ormánsági szegényebb családoknál is előfordult, hogy három fiú hozta a szülői házba a feleségét; ott bizony egy-két gyermeknek csak a földön jutott alvóhely.

164 A 19. század végi viszonyokra a Veszprém megyei németek is úgy emlékeztek vissza, hogy a jómódú, többgenerációs, sokgyermekes családok nagy, 6-7 méter hosszú lakószobáiba - amelyek már padlósak voltak - éjszakára bizony behozták a szalmát, és leteregették a gyermekek számára.

165 K. CSILLERY Klára gyűjtései szerint az egykorú tiszaigari szegény családok gyermekei is aludtak földre vetett szalmazsákon egészen a 20. század eső feléig.

166 Az I. világháború előtti években szalmazsákot tettek a földre a nagyobb gyermek számára egy 8 holdas tiszakécskei (Bács-Kiskun m.) család otthonában, aki pokróccal és rossz subával takarózott.

167 Az „átányi család" téli alvási szokásairól megtudjuk, hogy a ház egyetlen, mindennapi alvásra szolgáló ágya a hátsó ágy, amely a gazda és a gazdaasszony fekhelye. A család többi tagjának dikón, padon esetleg földre tett szalmazsákon vetik meg az ágyat.

168 Lábodon (Somogy m.) „Ha szükséges volt, szalmazsákot tettek le a földre."

169 Szükség pedig akkor volt rá, ha valami fölborította a ház és alvás megszokott rendjét. Ilyen esemény volt, ha vendég állt a házhoz. A 20. század elején a téli földön alvás esetei legtöbbször a vendég elszállásolásával kapcsolatosak. A tardi (Borsod m.) visszaemlékezések szerint, a hazalátogató házas leány a szülői házban a földön kapott ágyat.

170 Cserszegtomajon (Veszprém m.) mindenkinek adtak szállást, de a szegény idegennek és a koldusnak az istállóban, a jobb vendégnek a konyhában ágyaztak, földre hintett szalmán.

171 A házba fogadott vendég elhelyezése a megbecsültség mértékétől függött. A szegedi Szállási-pusztán a vendég kapott helyet az ágyon, a háziak pedig maguknak gyékényt terítettek a földre, és pokróccal meg subával takaróztak. Ugyanígy jártak el az ország más vidékein is, pl. Dévaványán (Békés m.),

172 Mátraballán (Heves m.),

173 a jászsági Alattyánban

174 vagy a Somogy megyei Nagycsepelyen.

175 A vendéglátásnak ez a középkorias módja azonban lassan már nem illendő; erről szól egyik, moldvai székelyek közt gyűjtött Krisztus-mondánk: „Mikor Krisztus urunk a fődön járt, bekéredzett egy aszszonyhoz. Az vetett neki ágyat páporból, vánkos helyet tett küvet."

176 A széles körben ismert mondatípust és a „kemény ágy" motívumot a 18. századi alföldi boszorkányper-iratok is megörökítették, Hódmezővásárhelyen 1744-ben, Kiskunhalason 1752-ben.

177 A Szeged környéki ráolvasó szövegek között KALMANY Lajos több változatát jegyezte le századunk elején. Ott a következőképpen hangzott: „Jámbor embör, gonosz asszony, gyékényágy, kűpárna: Jézus mondása jusson eszödbe!".

178 Gyakran előfordult, hogy a vendég az istállóban kapott helyet. Ritkán aludt ott magányosan, mert a férfiak istállóban alvása folytatódott mindaddig, amíg a téeszesítés az 1950-60-as években a házi nagyállattartást meg nem szüntette. Az adatközlők egybehangzó véleménye szerint, az istállóban alvás nélkülözhetetlen az állatok őrzése miatt. Az, hogy ki alszik az istállóban, a vagyoni helyzet és a családlétszám függvénye, miként a korábbi évszázadok viszonyai kapcsán már beszámoltunk róla. A 19. században rendszerint az istállóban is készítenek valami ágyféle alkalmatosságot. Szegényebbek közt azonban a 20. században is előfordul, hogy a földön szalmán, vagy a szénatartóban, illetve a marhajászolban (az szélesebb, mint a lóé) fekszenek. Egy alattyáni, hajdan 9 holdas parasztasszony elbeszélése szerint, az 1930-as években az istállóban alvó férfiaknak "szalma vót leterítve, arra pokróc; - nem láttak akkor ilyen nagy kínt!"

179 A közép-tiszavidéki ólas kertek tüzelős istállóiban sokan éjszakáztak, sőt laktak hasonló körülmények között; szolgasorban élő legények, de néha gazdafiak is. Tardon az egyik, 1880 körül született asszony elmondta, hogy az ő apja ágyban nem is aludt, „csak szalmazsuppon".

180 Erről az időszakból LUBY Margit is följegyezte, hogy volt olyan legény, aki a párnát és a dunnát csak házassága után ismerte meg.

181 Ahol a házban nem jutott mindenkinek hely, a 20. század elején a házaspárok is kint aludtak az istállóban. Rádfalván (Baranya m.) egy középparaszt felesége nosztalgiával emlékezett vissza az 1930-as évekre, amikor az urával az istállóban hált, - igaz, ágyban. Fölidézte, milyen jó volt ott egyedül lenni, és hozzátette, hogy „szerettem hallgatni a marhákat, ahogy harangozott szájukban az élet".

182 Az istállóba nemigen vittek tollas ágyneműt, legfeljebb egy rossz vánkost, de általában beérték szalmapárnával. A dunna nagyon bevette az istállószagot, meg az állatok amúgy is bemelegítették a helyiséget - mondták. Az istállóban alvásról a Kárpát-medence minden részéből rendelkezünk